Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

VII.

Mi gyerekek nyáron nemigen találkoztunk egymással. Mindenkinek volt dolga. Ha nem más, hát a malacok, disznók legeltetése, csőszködés a szőlőben. Ha néha össze is futottunk itt-ott, csak néhány szóra volt időnk, vagy integettünk egymásnak a szekérről, valamiféle rakomány tetejéről. Különösen ezen az első nyáron voltunk befogva. Ősszel, amikor felmentünk az iskolába, sovány, lebarnult társakkal találkoztunk. Magam jól emlékszem arra, hogy mindig télen szedtem össze néhány kilót, s tavasszal, amikor elővettem a rövid nadrágomat, örömmel állapítottam meg, hogy már nem olyan vékony a lábam, mint ősszel.

Itt volt hát a tavasz.

Én sem dolgoztam kevesebbet, mint a többi falusi gyerek — de többet sem. A nyár derekától mégis úgy éreztem, hogy fogy az erőm, s nagy akaratra volt szükségem, hogy megállják a lábamon. A hajnal előtti felkelések a késő esti ágybazuhanások ma is úgy élnek bennem, mint a legrosszabb emlékek. Most, felnőtt fejjel néha elcsodálkozom, hogyan bírtam ki ezt a nyarat, s a következőket? Igaz, a vasárnapok, meg az esőzések idején mindig lábra kaptam, s ha nem is a tavaszi erőmmel, de újra dolgozni bírtam. Ezen a nyáron azonban nem akart visszajönni az erőm. Hiába pihentem át a vasárnapokat, hiába merengtem az eső parányi dobpergését hallgatva a folyosón, éreztem, hogyha holnap reggel indulni kell, nem tudom, mi lesz velem.

Szüleim láthatták rajtam, de a vigasztaláson túl — nem baj fiam, majd kialusszuk magunkat a télen — nem tehettek mást. Minden mozogni bíró ember munkájára égetően szükség volt. S nemcsak nálunk, de minden családban. Még a tanítók, a tisztviselők gyerekei is dolgoztak, ott perzselődtek valakinek a földjén, szőlőjében, még ha nem is annyit dolgoztak, mint mi, parasztgyerekek.

Mi hatan voltunk a tíz hold földre, szőlőre. Legidősebb nővérem otthon varrt; ő egyébként is szívbeteg volt. Öcsém még kicsi, munkára alkalmatlan. Anyám csak a könnyebb dolog elvégzésére volt képes. így hárman maradtunk apámmal és legfiatalabb nővéremmel. De még őt is kímélték, ha lehetett, s gyakran csak ketten mentünk dolgozni apámmal. Tizenhárom éves voltam, a betegségből felépülve. Sokat bírtam, s ezen magam is meglepődtem időnként. Hallottam megjegyzéseket is arról, hogy milyen jól húzom az igát, csak lesz ebből a gyerekből valami. Az ilyen megjegyzések persze újabb erőt adtak, igazolásra serkentettek.

A gabona behordása utáni napon apámmal malomba mentünk, ami nyolc kilométerre, a szomszéd faluban volt. Befogtuk a lovakat, felraktunk négy zsák búzát. Én segítettem a padláson feladni a zsákokat apámnak. Amikor a negyediknél elsötétült előttem a világ, hirtelen elkaptam egy közeli szarufát. Apám már a lejáró felé tartott, semmit nem vett észre. Szerencsére, másodperceken belül magamhoz tértem, siettem le a szekérhez. Erős hányingerrel küszködve felültem a zsákok tetejére. Indultunk.

Útközben még kétszer jött rám a sötétség. Másodszorra hánytam. Apám hátra fordult.

— Tán valami éretlen gyümölcsöt ettél, vagy mi van veled, fiam?

— Biztosan attól van! — feleltem, s öklömmel könnyező szemeimet dörzsöltem. Apám a válasszal megelégedett és haladtunk tovább. Én hanyatt feküdtem a zsákokon, s néztem a kétoldalt elvonuló, poros falombokat. Annyira ismertem az utat, hogy a fákról tudtam, merre járunk. Jólesett így ringva, döcögve pihenni, bár tudtam, hogy az igazi pihenés szeptemberben, az iskolában kezdődik, még akkor is, ha jön a szüret, a tengeritörés, a cukorrépa felszedése a deres földből.

Másnap reggel a rétre indultunk. Kint már régen rendre vágva, megforgatva várt a széna. Megvártuk, hogy az éjszakai harmat felszáradjon. Bennem ott sajgott a lebírha22