Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

sen csizmában járó kicsi ember. Egy lova volt Kokicsnak. Erős. nagy terheket bíró, jóakaraté ló, de mégis csak egy.

Irgalmatlan nagy kocsit akasztott a láthatóan megerőltetett ló után, s megpakolta zsákokkal. A ló nekifeszült a hámnak, az istrángok ropogtak, de haladt a teherrel. A falu szélénél, az e!ső házaktól egy-kétszáz méterre azonban megmerültek a kerekek a hersegő homokban. A ló legjobb akarata ellenére sem bírt tovább menni. Kokiccsal volt legidősebb lánya, a tejfehér bőrű, koromfekete hajú Ida, a másik lány pedig a gépnél vigyázott a még kintmaradt zsákokra.

A ló minden erejét összeszedve sem bírta megmoccantam a kocsit. Az öreg elővette az ostort, s kegyetlenül verni kezdte a minden porcikájában remegő állatot. Nagy szakértelemmel kezelte az ostort. Először a ló hasát, majd lábait, aztán az orrát verte. De a ló nem bírt a teherrel. Vergődött, hörgött, nyerített. Ida nem mert megszólalni, csak állt a saroglyánál, s noha maga is reménytelennek látta a helyzetet, úgy tett, mintha tolná a kocsit, segíteni akarna a lónak.

Kokics kegyetlensége nem ismert határt. Hirtelen öiszeszedett egy csomó gazt, szalmát, miegyebet és a ló hasa alá tette, majd a zsebében kezdett kotorászni. Ida sejtette mire készült az apja, s az előre vetülő borzalom megoldotta a nyelvét.

— Apa, ne, ezt nem szabad, inkább hívjunk valakit, vagy szedjünk le a zsákokból és akkor. ..

— Elhallgass te átkozott, mert szíjat hasítok a hátadból — csattant a válasz, s ugyanakkor az ostorral nekiesett a lány meztelen lábaszárának, arcának, hátának. A kiabálást, a lármát persze meghallották a közelben dolgozó emberek és a szélső házakban lakók. Mire azonban odaértek, Kokics már meggyújtotta a ló hasa alatt a gazt. Az állat iszonyatos rugdalózásba, hörgésbe, nyerítésbe kezdett, szaggatta volna a szerszámot, eltörte a rudat, hogy szabadulna a rettenetes fájdalomtól, de a tűz egyre nagyobb lánggal égett.

A látványt körülvevő gyerekek, asszonyok, s néhány idősebb férfi a döbbenet némaságával álltak az őrjöngő Kokics mellett, aki közben ütötte, verte a lovat. Mígnem valahonnan odafutott Kajtár, kezében egy vasvillával. Félre lökte a méregtől immár eszét vesztett Kokicsot, s egyetlen mozdulattal kiemelte a tüzet a ló hasa alól. Az állat abban a pillanatban összeesett.

— Mi a betyár isten ütött beléd, te szarjankó? Mit vétett neked ez a szerencsétlen állat, mi? Szétverem a fejedet ezzel a vasvillával, kiütöm azt az egyetlen csipás szemed is, te barom — leckéztette az út szélén még mindig félig ülő, félig fekvő Kokicsot, aki kezében szorongatta az ostort, de szólni nem mert.

— Mit szólna maga vén tökéletlen, ha magát fognák a kocsi elé? Hogy lehet egy ember ilyen kegyetlen?

— Ez isten ellen való vétek — sipította Ráczné, aki minden jelentősebb eseménynek már a kezdetén ott termett, s most is az elsők között érkezett.

A ló hörgött, rugdosott, nyelvét hosszan kiöltötte, szemeiben homályos fény borongott, s még most is reszketett minden porcikája.

— Hát nem akart húzni! — szólalt meg feltápászkodva Kokics szokatlanul szelíd hangon, s tágra nyitott egyetlen szemével meredt a hörgő állatra. De ott Kajtár tüsténkedett. Megszabadította a lovakat a szerszámoktól, nyakát veregette, becézgette, szólogatta. A ló láthatóan megnyugodott, de amint meglátta közeledő gazdáját, újra rugdosni, hörögni kezdett.

— Takarodjon innen, mert átütöm a vasvillával — ordított rá ismét Kajtár, aki csak most vette észre, hogy első indulatában letegezte a nála talán húsz évvel is idősebb Kokicsot. De ez már mitsem számított. Kokics félrehúzódva megvárta, amíg Kajtár lecsendesíti az állatot. Mikor a ló megnyugodott, Kajtár oda intette a szepegő Idát.

20