Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

falta az ebédet az asztag tövében. Vele szemben, a másik asztagnál Ferike ült, s körben a többiek. Némán ettek. Egyszer megszólal Ferike, tekintetét Répásira emelve. — Na, most melyik részét eszed a kutyának, Miska? Répási felnézett a kormos kis lábasból, kezében megállt a kanál, arca elfehéredett. De mert az egész társaság vigyorgott, s mert Ferike kétszer erősebb volt, verekedés­ről, ütésről szó sem lehetett, s ezt Miska belátta. Megszólalt: — Nem a f.. .át az biztos, mert az a te seggedbe van. Erre már nagy röhögés támadt, s úgy nézett ki, hogy Miskáé a győzelem, mert Fe­rike aligha tud visszavágni. De tudott: — Nem jól mondod pajtás, mert a seggemben a te orrod van...! Még nagyobb röhögés, kuncogás. Miska nem győzte cérnával, s a kormos lábast tel­jes erővel Ferike felé hajította, de nem találta el. Ferike felugrott, kirántotta a vasvil­lát a földből, de addigra Miskánál is volt egy villa. De az emberek a két kakas közé ugrottak. — Meg vagytok tik marhulva? — ordított valaki. — Üljetek a valagatokra, oszt zabáljatok! — hangzott. Az ellenségeket nem kellett sokáig biztatni, láthatóan örültek, hogy így alakult a dolog. Az ebéd csendben folytatódott. Répásiné felvette a kis lábast,s a szatyorba tette. Csönd volt. Ferike hosszú idő múltán megszólalt, mintegy önmagához beszélve. — Még viccelni se lehet ezzel a nagyfejű Répásival. — Viccelj az öreganyáddal, de ne énvelem. Te taknyos — fakadt ki Répási Miska, de hangjában a szavak jelentése ellenére békülékenység érződött. — Hát viccelnék én szegénnyel, de mit csináljak, ha tizenöt éve meghalt, Isten nyu­gosztalja — tette hozzá sürgősen Ferike, s erre már mindenki nevetett, még Miska szőrös ábrázatán is megjelent egy kényszeredett mosoly. A dolog el volt intézve. Foly­tatták a cséplést... VI. A vegyes lakosságú faluban verekedés a legritkábban fordult elő. Gyakoribb volt a lopás, az is főleg ősszel, télen. Nyáron, a nagy dologidőben nem volt semmiféle rend­zavarás. A kocsmában kevesebb volt a látogató, csak néha ugrott be egy-egy száraz- torkú ember egy fröccsre, felhajtotta s ment tovább. Mindenki dolgozott. Ha mégis akadt egy-két tolvaj, azt a helyszínen elkapták, jól eltángálták és kész. Aztán röhögött rajta a falu. Ősszel Kiss Mihály került sorra. Ez a Kiss amolyan szerző ember hírében állott. Amit csak meg tudott mozdítani, vitte hazafelé. Az udvarán rengeteg fa, gally összehordva, a padlása pedig ki tudja mi mindent rejtegetett. Ősszel egy éjszaka elin­dult, hogy kukoricát lop. Lovai patáját zsákdarabokba burkolta, s már kanyarodott is kifelé a faluból. Éppen Lovász József kukoricáját szemelte ki, mert azon a csövek már kupacokba rakva szállításra vártak. Megállt a föld végénél, óvatosan leszállt a kocsiról, körülné­zett, aztán zablájuknál fogva vezette a lovakat a csomókhoz. Fölrakta az elsőt, aztán a másodikat és így tovább. Majd felült és indult hazafelé. A föld végén azonban elébe top­pant a gazda és vasvillát nyomott a tolvaj mellének. — No, barátom, aztán hová szállítjuk azt a tengerit, a hétszentségit a fajtádnak? — Hát, csak úgy kiszaladtam, meg osztán — hebegett Kiss Mihály holtraváltan. Lovász ráförmedt. — Rendben van, akkor gyerünk hazafelé. S a rakományt Lovász saját portájára irányította. Ott kiadta a parancsot a remegő 18

Next

/
Thumbnails
Contents