Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

nem bír. De majd kiadnánk bérbe, harmadosnak, hiszen ezelőtt, akinek tíz holdja volt, s nem bírt vele, így csinálta — érvelt anyám, de már meghallotta a csordultig telt kanna tetejének csörgését, s hirtelen felém fordulva szólt:

— Mán azt hittük, beleestél a kútba.

— Nem estem én, csak olyan furcsa ez a víz, vagy mi a fene.

— Furcsa az ángyod térgye. Add csak ide. Víz, oszt víz. Persze, hogy nem olyan, mint az otthoni, mert ezt a kutat ritkán húzzák — s elvette a kannát, jól meghúzta és átnyújtotta apámnak, aki kalapját kissé hátra tolva kortyolt a piros edényből. A víz a szája szélén lecsurgott az ingére, de nem törődött vele. Közben a nővérem is visszatért, eprészni volt. Ő nem ivott. A kannát visszahelyeztük a fa árnyékában ásott gödörbe, letakartuk, s indultunk új soron kapálva visszafelé.

Csendben, szótlanul haladtunk, csak a kapák monoton hersegése hallatszott. A nagyobb gazokhoz lehajoltunk s kézzel téptük ki a földből. Egy ilyen lehajolásnál anyám előre bukott, s hörögni kezdett. Mindannyian eldobtuk a kapát, odaszaladtunk, igyekeztünk felemelni. Arca fehér, szájából valami sárgás hab ömlött. Amikor ezt megláttam, azonnal hányni kezdtem én is. Már a sor elején éreztem, hogy valami nincs rendben. Szédelegtem, a gyomrom kavargóit.

— Vizet! — kiáltotta idegesen apám, s nővérem előhozta a piros kannát, s a hideg vízzel arcon spricceltük anyámat. En akkor már ültem a földön magamba roskadva, elgyöngülve. Nekem a nyakamba zúdítottak egy adagot a hideg, érezhetően büdös vízből.

— Milyen vizet hoztál te fiam? — kérdezte anyám még mindig a földön ülve.

— Mondtam én, hogy furcsa íze van, de csak megitták. Abba volt a hiba. A vízbe.

— Ittál belőle te is? — fordult apám nem kis indulattal felém.

— Persze, hogy ittam, még a kútnál.

— Öntsétek ki a fenébe, majd én hozok másikat — adta ki apám az utasítást, s nővérem már löttyintette is kifelé az egészet a kukoricákra, gazokra. Apám pedig fogta a piros tejeskannát és elindult. Mi hárman újra az akácfa alá telepedtünk. Délelőtt tíz óra lehetett, s amint körülnéztem, körül hallgattam a határban, láttam, tudtam, hogy sokan kint vannak a faluból. A dűlők végén lovak, ökrök, tehenek ettek a kocsiderékból, farkukkal örökösen csapkodva az újra és újra támadó bögöly- és légyhad ellen.

Ekkor, tőlünk talán száz méterre értek ki a kukorica föld végére Kériék. Először az öreg bukkant ki, aztán Juliska, a lánya, majd kórósovány felesége. Az öreg hasához támasztotta a kapanyelet, hatalmas, pettyes zsebkendőjét elővette és erőteljes trombitálásba kezdett. Ezzel végezvén felénk fordult és odakiáltott:

— Mi az, maguk tán megunták a kapák táncoltatását?

— Elfáradt a kapa! — kiáltotta vissza nővérem, mert anyám egyre fehérebb lett, s újra hányni kezdett. Ezt látva Kériék odajöttek.

— Mi baj van szomszédasszony? —■ hajolt hozzánk sopánkodva Kériné, Juliska pedig —16—17 éves forma fekete lány — csak állt döbbenten és szólni sem tudott.

— Megitatott a fiam! — válaszolt anyám a jó kedv látszatát keltve, közben kötényével megtörölte a száját.

— Hogyhogy megitatta?

— Hát ő hozott vizet a diófánál levő kútból. Azt ittuk.

— Az istenit maguknak! — fakadt ki Kéri, s ormótlan bakancsával toppantott egyet.

— Meg vannak maguk marhulva? Én tettem a kútra a gallyakat, mert egy macska van beledögölve. Abból a vízből nem szabad inni. Mán egy hete körül, hogy benne van a macska. Hát csak ennyi eszed van neked, fiam? — förmedt rám villámló tekintettel az öreg.

11