Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
— Ki a fene látja abban a sötét kútban a macskát? — próbáltam enyhíteni a vétkemen, de az öreg, aki amolyan firnájszos ember hírében állt, tovább korholt: — Szaga is van annak, te. Vagy tán az orrod éppen a kiskutya seggibe volt?... Nem folytatta, mert felugrottam és beszaladtam a kukoricásba hányni. — Na, nem azért mondtam én azt gyerekem. Te is ittál belőle? — tette a nyájasat Kéri, amint falfehéren visszatántorogtam az árnyékba. — Julcsa, eriggy, hozd ide a zöld üveget — rikkantott a még mindig bambán ácsorgó lányra, mire Julcsa elszaladt, majd rövidesen visszatért egy literes, zöld üveggel. — Na, ez majd jót tesz. Húzza meg szomszédasszony! — nyújtotta oda az üveget anyámnak, aki beleszagolt s kijelentette, hogy az üvegben bor van. Ivott belőle néhány kortyot, s megrázkódott. — A gyereknek ne adjon! — szólt rá Kérire anyám, amint látta, hogy az öreg felém nyújtja az üveget. — Hagyja csak! Ettől rendbe jön. S én is ittam a karcos, ecetes folyadékból. Hányingerem hamarosan elmúlt, de a szédülés tovább kavargott a fejemben, már bizonyára a bor hatására. Mire apám visszajött, jól bent jártunk a kukoricában. Kapáltunk. Délig alig szóltunk egymáshoz, gyilkoltuk a tarackot, vertük a földet. Volt ebben a munkában valami konokság, valami fojtott indulat. Kapáltunk, hallgattuk a pacsirtákat, a lovak időnkénti nyerítését, tehenek bőgését. Csípett a por, s a kukorica éles levelei fájdalmasan hasították karunkat, lábunkat. Már visszafordultunk az akácfa irányába, s a tábla közepén járhattunk, amikor a falu jellegtelen, szürke tornyában megkondult a harang. A föld végén álló akácfa alá már többen összejöttek a szomszédos földekről. Nekünk alig jutott hely az árnyékban. Amíg az éhség nem csillapodott, mindenki szótlanul evett. Ki ezt, ki azt, általában szegényes ebédet. Egyszer az öreg Kéri megszólalt dörmögő hangján, Julcsát korholta: — Majd jön a csajkarendszer, oszt nem válogatsz. Elébed löknek valamit, s ha eszed jó, ha nem eszed, annál jobb, mert több marad. Erre a beszédre okvetlenül válaszolni kellett. Az öreg is nyilvánvalóan azért dobta be a csajkarendszert. Nem is a lányától várt választ, hanem kíváncsi volt, ki mit szól ehhez a témához. —- Jön, akinek jön! De nekem nem, az hétszentség! — harsogott bele a pillanatnyi csendbe Kajtár József, aki értett mindenhez, maga csinált szekeret, hámot, háztetőt. Legszebb lovai is neki voltak a faluban. — Üsd meg a szád József ecsém. Láttam én már karón varjút. Tudod-e? — válaszolt a hetykeségre ugyancsak hetykén a cselédemberből lett egyéni gazda, Gondos Mátyás, majd hozzátette: — Ha fent úgy akarják, hát úgy lesz. Megtanulhattad vóna mán, hiszen régen benőtt a fejed lágya— majd némi töprengés után megjegyezte: — Ha ugyan benőtt. — Ne mondjon énnekem ilyet Matyi bátyám. Hát nem azt ordítozzák mindenfelé, hogy miénk a föld? — Nem azért adták, hogy aztán egy-kettőre visszavegyék a földeket. Ami meg a kolhozt illeti, csak azt mondhatom, hogy én már bejártam a fél világot, voltam a sárga tengernél is, de olyannal nem találkoztam, mert az sehol nincs. Itt se lesz. Nyugodjatok meg. Ezeket a szavakat nagy bölcsességgel, kalap alól és falatozás közben mondta Bori Endre bátyánk, keménykötésű, alacsony és hihetetlenül nagy bajuszú kis ember. Választ nem is várt. Meg volt győződve szavai hatásáról. Meglepődött hát, amikor Ferenci 12