Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
nappal. Egy hét után azt éreztem, hogy jó lenne aludni még egy órát. Este viszont mindig nagy étvággyal ettem és már zuhantam is az ágyba, s az álomtalan mély álomba. Szerencsére eső jött. Négy napig nem mehettünk a földekre, így kipihentem magam és közben három ember helyett is ettem: friss hagymát zsíroskenyérrel, zöldpaprikát, birkasajtot. Erőre kaptam, s amikor megszikkadt a föld, kapálni indulhattunk újból a kukoricába. Végtelennek tűntek a tengerisorok, ritkán beszélgettünk. Ügyelni kellett, hogy csak a gyomokat vágjuk ki. Megfigyelhettem, milyen sokféle növény sarjad a földből, s mindegyik «micsoda műgonddal szerkesztett. Tökéletes levelek, virágok, az arányok, formák egysége. Nem értettem, hogy ,,a dicső természet” miért ontja ezeket a növényeket? Mi célja velük? Mi célja a varangyos levelű, élénksárga virágú repcével, a konok tarackkal, a szerény folyófűvel, a porcsinnal, a papsajttal? Nem értettem — s ezen kapálás közben csudajó volt töprengeni — miért ez a sok bogár? A hangyák, a fényes hátú, fekete gyorsfutók, a piros hátú, kacskaringós vonalakkal erezett lapos bogarak; és a hangyáknak is számtalan változata... A sor végére érve az útra ültem. A fáradtságtól zsibbadozva itt vettem észre először ganajtúró bogarakat. Látványuk lenyűgözött, s már-már az értelem megnyilvánulásait véltem látni e bogarak mozgásában. A „tehénlepényben” dolgoztak párosával. Szabályos golyócskákat vájtak ki, aztán az elülső mellső lábaival a földön lépkedve s a hátsókkal maga felé húzva görgetni kezdte a gömböt. A hátul levő ugyanilyen állásba rugaszkodott neki a golyónak, de lábaival nem húzta, hanem tolta a golyót. Mozgás közben tökéletes összhangban voltak. Gurult a golyó, míg valami szalmaszálban, fűszálban meg nem akadt. A hátsó bogár ilyenkor nem látta, csupán érezte, hogy valami baj van. Azonnal előre szaladt, mintegy kérdőre vonta a másikat. De mire odaért, társa már ott tüsténkedett a gömb és a szalmaszál között. Aztán mindketten a golyó mögé kanyarodtak, s átlendítették az akadályon és gurították tovább. Lábuk finom rajzolatot hagyott a porban ... Akkorra mások is kiértek a sor végére. Leültünk az akácfa árnyékába. Anyám kezembe nyomta a piros, háromliteres tejeskannát: — Eredj fiam, hozzál vizet! Három-négyszáz méterre volt egy kút, káva és ágas' nélkül. Valaki száraz gallyakat tett a szájára, de ez senkit nem védett meg a belezuhanástól. Ehhez mentem a kannával s egy madzaggal. Félre löktem az ágakat, a kanna fogantyújára kötöttem a madzagot és engedtem lefelé az edényt, ami hamarosan nagy bugyborékolással megkerült. Felhúztam, majd számhoz emelve nagyokat húztam a hűvös vízből. Volt valami különös, a már megszokott dohostól eltérő íze. Undorító borzongás futott rajtam végig. Kiöntöttem és újra megmerítettem a kannát, s elindultam vissza, az akácfához. Közel érve láttam, hogy nővérem nincs ott, s hallottam szüleim beszélgetését. Megálltam az út kanyarulatában és hallgatóztam. — Mert az a baj, hogy neked mindig a kényelmes tetszett. Megmondják, mit csinálj, és azt csinálod. Más ember forgatja az eszit, meg a pénzit, de téged még abból is kiforgatnak, amit ingyen kaptál. — Nem úgy van az — válaszolt apám szelíd hangon, majd folytatta, megismételve, mintegy hangsúlyozva az ellenvetését. — Nem úgy van. Mert gondolkozzál. Ez a gyerek emberkoráig tanulni fog. A lányok férjhez mennek, a kicsi pedig még soká lesz segítő erő, ha lesz. Hátha ő is az iskolákat válassza. Mink meg nem fiatalodunk, hanem lefelé haladunk. Ezeknél a szavaknál én már sejtettem, miről van szó. Már indultam volna, de anyám nem vette észre közeledésemet és folytatta. — Tudom én ezeket, meg azt is, hogy tíz hold földdel két öregcseléd egymagában 10
