Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
Kigúnyolt a sörözők előtt, s azt válaszolta: majd ha dolgozott anyád, akkor adok pénzt. Ha jól dolgozott... Leforrázva fordultam ki a fröccsszagú kocsmából. Otthon megtudtam, mire kellett volna a pénz. Apámnak útiköltségre, hogy vissza tudjon menni a munkára, ahová mindenképpen vissza kellett mennie, mert másképp elveszti a munkát és a pénzt, amiért eddig dolgozott. Apám nem szólt semmit. Felöltözött, vállára akasztotta a tarisznyát és a téli alkonyaiban elindult — gyalog. — Reggelre odaérek — mondta és behúzta az ajtót. Én sírni kezdtem, mert ebből sejtettem, hogy nem lesz nekem nagykabátom ezen a télen sem. Bocskai-kabátot szerettem volna. Olyat, amilyen a Klein boltjának a kirakatában volt egy fababára kitéve. Az iskolában a tanító úr a kályha mellett jelölte ki a helyem. Nem azért, mintha csak én jártam volna december elején is kiskabátban az iskolába, de mert én voltam a legjobb tanuló. Sírásomra anyám, aki mindig szép szavakkal szólt hozzánk, rámkiáltott: — Mit bőgsz? — de a következő pillanatban már szelíd, megnyugtató hangon beszélt. — Ne félj kisfiam, azért lesz nagykabátod, majd meglátod, hogy hamarosan lesz. Lett is. Valahonnan egy kopott férfipulóvert szerzett. Felhajtotta, kisebbre vette, s az egészet befedte barna vászonnal, ami szoknya volt valamikor. Igaz, én a Bocskai- kabátra áhítoztam, de azért ennek is örültem. Amikor reggel anyám föladta rám, körülvett az egész család. Megtapogatták a kabátot, s vigasztaltak, hogy ez még jobb is, mint az új. Mert melegebb. Az iskolába érve a tanító úr elé álltam és büszkén mondtam, hogy nekem már van nagykabátom és átadom a kályha melletti helyet másnak, egy másik gyereknek... Erre a szegénységre, s ilyen történetekre gondolva tudom megérteni apámat, aki a háború után, a földosztás és a juttatások után sokáig alig merte elhinni, hogy neki háza, szőlője, lova és földje van. Azért volt mindaz, amit akkoriban láttam: állt az istálló ajtajában s hallgatta az állatok neszezését, a lovak horkanását. Azért ment ki vasárnap is a szőlőbe, a földre, hogy újra és újra megbizonyosodjon. Ötven éves korára megérte, hogy a maga házában lakhatott, bejárhatta szobáit, hűsölhetett a folyosón, a padlásra akaszthatta nyáron a csizmát, télen a kaszát, ülhetett a konyhában, lemehetett a pincébe, söpörhette az udvart, nyeshette az udvari fákat, epret rázhatott a saját malacainak. Úgy dolgozhatott, ahogyan kedve tartotta, ahogyan mindig is szerette volna. III. Rengeteget dolgoztunk a tíz hold juttatott földdel, a szőlővel, az állatokkal. Kezdetben jólesett a munka, a betegségtől megtisztult, serdülő test erőpróbája. Közel négy évig csonttuberkulózisban szenvedtem, de már ezen a tavaszon, nyáron, engem sem lehetett visszatartani. Dolgozott bennem valami makacsság: megmutatom a falunak, a velem egykorú fiúknak, lányoknak, hogy nem maradtam én le tőlük semmiben. Az is kólában ezt könnyen tettem, hiszen osztály-, sőt iskolaelső voltam; de a többiek már régen egyedül szántottak, trágyát hordtak, zsák kukoricát vittek talicskán a darálóba. Hát én meg akartam mutatni nekik és mindenkinek: meggyógyultam, mindent bírok, amit ők bírnak. Elmúltam tizenhárom éves és a hetedik általánost is kitűnővel végeztem. Egészséges voltam, és a tavasz is frissen tört ránk, a falura, a mezőre, a szőlőre, a kertekre. Hajnalban indultunk a földekre, s a hűvös, alkonyati árnyakkal tértünk haza. Másnap újra. Reggel négy, félöt körül még olyan hideg volt, hogy pulóverekbe, kabátokba burkolózva kuporogtunk a kocsiderékban, délben pedig a hátunkat verettük a tűző 9
