Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)

én is haladtam. Mezítlábamnak jól esett a járda hűvöse. Magamhoz szorítottam a népkönyvtárból kölcsönzött könyvet, s közben figyeltem apámat.

Járása — a bakancs, meg a hosszú hadifogság miatt — nehézkes volt. Cigarettázott. Biztosan tudtam, hogy nem néz hátra. Gondolkozik, töpreng. A Virág utcánál, Fehérék háza előtt leültem a meggyfa alatti padra, hogy néhány oldalt elolvassak a könyvből, s előnyt adjak apámnak. Megtehettem volna, hogy nem megyek tovább, hiszen már biztos voltam benne, hogy a szőlőbe megy. De magam is kezdtem kíváncsi lenni, vajon mit csinál ott?

Már kiértünk a faluból, közeledtünk a szőlőhöz.

Megállt a sorok végénél, s nézte a táblát, a fákat, fölnézett az égre, elment a kúthoz, húzott egy vödör vizet, s míg ivott, kalapját a tarkójára tolta. Napot nem látott homloka élesen különbözött barnás-piros arcától. Zsebkendőjével megtörölte száját, bajszát, megigazította a kalapot és megindulta szőlősorok között. Le-lehajolt, motyogott, tov^>b ment. Közelről nézte meg a fákat, letépett egy-egy hajtást, kihúzott néhány magasra nőtt gazt, majd leült a nagyalmafa alatt a két téglára. Elővette a dóznit, cigarettát sodort. Amíg füstölt, tekintetét elégedetten körülhordta a szőlősorokon, a fák között. Amikor végigszívta a cigarettát, a csikket beletaposta a homokba és elindult hazafelé.

Mire apám kiért a kövesútra, már jól bent jártam a faluban, s talán a templomhoz közeledhetett, amikor otthon elkezdtem sorolni anyámnak a látottakat.

— Jól van, mindjárt ebédelünk — mondta ő. Mikor apám megnyitotta a kiskaput, már újra ott kuporogtam a folyosó padján és olvastam.

II.

Sokszor töprengtem azon, miért ment ki, mit akart ott vasárnap, egyedül? Mi volt abban jó, hogy az árnyékban hallgatta a növényi zajokat, amit máskor is hallhatott? Elképzelem a kicsi, szelíd lelkű embert a borzasztó szuronyrohamban. Hallom hangját: — Tudod te, mi a borzasztó?

Felnőtté kellett válnom ahhoz, hogy megértsem. Bőrömön kellett tapasztalnom egy család eltartásának az övéhez pedig nem is mérhető gondját. Mert számára, amikor annyi idős volt, mint most én, semmi sem volt biztos, csak a hat gyerek, az idegeiben romboló szuronyroham emléke, a naponkénti felajánlkozás a filléres napszámra. Csak az volt biztos, hogy élni kell, ha már a világra születtünk..., hogy évenként hurcolkod- ni kellett hat gyerekkel, kitárva az utca elé talicskán tolt ócskaságainkat: a kaszlit, a milliószor lesúrolt, színehagyott asztalt, lábasokat, tányérokat, szalmazsákot, s néhány ruhadarabot. Nekünk, gyerekeknek kaland volt minden egyes hurcolkodás és nem érthettük a szülők közötti, pattanásig feszült, s olykor robbanó dühöt.

Egyik költözködésnél a járda szélénél megakadt a talicska kereke, s a szalmazsák tetejéről leesett a falióra, amit apám téli estéken nagy műgonddal petróleumozgatott. Talán én voltam a hibás, akit csikónak fogtak a talicska elé. Bűntudattal szedtem hát ösz- sze az ikrás hóból a fogaskerekeket, a sétálót, a súlyokat, s raktam a sapkámba. így aztán sokáig óránk sem volt, addig amíg a bátyám egy vasárnapon nagy türelemmel össze nem rakta.

Tél volt és anyám nagy szerencséről beszélt, mert apámat munkára fogadták fel valahol. Beszélt arról, hogy nekem majd nagykabátot veszünk. Hetek múltak ebben a reményben, s egyik ünnepdélután anyám átküldött a kocsmároshoz, hogy kérjek tőle egy pengőt, majd ő ledolgozza. A kocsmáros, alacsony, fekete ember, nem adott.

8