Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 10. szám - Gál Farkas: Sárgaszemű nyár (Elbeszélés)
GÁL FARKAS SÁRGASZEMŰ NYÁR Izzó nyár volt abban az évben. A hőségben lebegtek a házak, a szürke templomtorony; pihegtek a szikár akácosok és a dúslombú eperfák. Az erdei madarak torka kiszáradt, s a forró szél úgy ringatta a réteket, mintha békanyálas tengeren söpört volna végig. A falu végén, a kis tóban alig volt már víz. Kézzel foghattuk a halakat. Apám vasárnap reggel felvette egyetlen ünneplőnek becézett ruháját, fölhúzta szalonnával kent bakancsát. Mielőtt fekete kalapját fejére tette volna, előbb gondosan megfésülködött a barna keretben homályló tükör előtt. Haját takarosán elválasztotta, s előbb a fésű ritka, majd sűrű fogaival igazította véglegesre. Megfésülte bajuszát is, aztán föltette a kalapot és hátranézve csak ennyit mondott: — Na, én megyek, majd jövök. Csupán sejtéseink voltak arról, hová megy; először a borbélyhoz, azután a szőlőbe a búzaföldre, vagy a kukoricákhoz. Azt azonban még nem is sejtettük, hogy miért. Templomba ritkán járt. Azt mondta, neki külön dolga van az istennel, s azt ők ketten majd elintézik. Nem tudhatom, hogy valaha is, hetvenhárom éve alatt el tudta-e intézni végül is az istennel ezt a külön dolgot. De, hogy kételyei voltak a hitben, azt tudom. Az első világháborúban harminckét hónapig volt hadifogoly Szibériában. Hazatérve a legforróbb nyár sem volt neki elég meleg. Az inget, a lajbit, a kalapot soha nem vetette le. Amikor mi, serdülő gyerekek már tántorogtunk körülötte a hőségtől, ő csak felnézett a szikrázó égre és elégedetten állapította meg: jó idő van! Fogságáról nem szívesen beszélt. Ha mégis, nem mondott többet, csak annyit, hogy nem lehet azt elmesélni. Egyszer azonban kifakadt, amikor anyánk megjegyezte, hogy borzasztó mennyit esznek ezek a gyerekek. Apám indulatosan lökte ki a szavakat. — Tudod te, mi a borzasztó? Szuronyrohamra menni huszonötfokos hidegben, két napos éhséggel, láztól könnyező szemekkel. Az a borzasztó. Azon kívül minden elviselhető. Minden a világon! Lehet, hogy ez a szuronyroham volt az ő külön dolga az istennel? Én kint ültem a folyosó padján, fekete klott-gatyában és olvastam. Petőfiről szólt a könyv. Ittam, szomjúhoztam a sorokat. Apám már régen elment a borbélyhoz, a lányok a konyhában segítettek, öcsém lement a tóra fürdeni. A folyosó előtti kertben egynyári virágok díszlettek: fehérek, kékek, pirosak. Hallatszott a méhek döngése, harangoztak. Valami megfoghatatlan béke, valami örökké áhított egyensúly érződött. Egyszer anyám kijött a folyosóra. Egy fánkot hozott. — Ezt edd meg, aztán eredj apád után. Nézd meg, hogy hova megy. De meg ne lásson. Érted? Persze, értettem. Tudtam azt is, hogy nem féltékenység miatt küld utána. Apám sohse mondta, amikor hazajött az ilyen vasárnapi sétákról, hogy hol volt. Ha mégis kérdezte anyám, kurta volt a válasz: Szétnéztem egy kicsit! Lenyeltem az utolsó falat fánkot és elindultam gatyában, hónom alatt a könyvvel a néptelen utcán, amelyik a borbélytól a szőlőbe vezetett. Az iskolától már jó hosszan beláttam mindkét oldalát. Apám a templommal szemben azon az oldalon járt, ahol 7
