Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - SZEMLE - Nácsa Klára: Kunszabó Ferenc: Elnöktípusok a termelőszövetkezetekben
Kunszabó viszonylag kis, de reprezentatívnak számító mintát választ: a Homokhátság Bács-Kis- kun megyébe eső területe 50 szövetkezetének elnökei között osztott szét kérdőíveket. (Az adat- felvételt egyedül, illetve baráti segítséggel végezte, s adatainak feldolgozása is egyszerű csoportosítással és százalékolással történt.) Bár elsősorban az elnökök adataiban próbál jellemzőket találni, néhány olyan adatra is szüksége van, amelyek a szövetkezetek adottságairól és erejéről tájékoztatnak — s egy későbbi csoportosításában majd az adottságok és az eredmények közötti eltéréseket is jelzik. Az elnökök adatait két — „objektív” és „szubjektív” — csoportba osztotta: alapadatokat (származás, születési hely, iskolai végzettség, az elnökség előtti életpálya, életkor, az elnökség időtartama) és az elnökök vélekedéseit tükröző adatokat különített el. Ez utóbbinak egy része valamiképpen a gazdálkodáshoz kapcsolódik ( a döntésről, a vezetésről, az üzemi struktúráról, illetve a szövetkezetben folyó gyakorlatról vallott nézetek), más részük az elnököknek saját helyzetükről, működésükről való véleményeit tükrözi (milyen a közérzete, maradna-e itt elnök stb.). Az adatok áttekintése és csoportosítása után próbálja a jellemző különbségeket megkeresni Kunszabó: vajon melyik adat (természetesen csak az alapadatok jöhetnek számba), határozza meg alapvetően az elnök munkastílusát, az elnöki tevékenységet; melyik az az adat, amelyet, ha az összes többivel külön-külön összevetünk, minden esetben jellemző differenciák mutatkoznak! Kunszabó először az elnökké válás módját (kinevezték vagy választották) „próbálja ki”. Ha ez határozná meg alapvetően az elnököt, akkor — a hétköznapi logika szerint — azoknak az elnököknek, akiket a tagság választott, elnökségük kezdetén a humán problémákat kellene elsődlegesnek tartaniuk, a kinevezetteknek a reál jellegűeket; az előbbiek vágyaik szerint nyilván elnökök maradnának — az utóbbiaknak erre a kérdésére inkább bizonytalan, illetve nemleges választ volna logikus adniuk, s a „milyen jellegű döntések tartoznak közvetlenül és elsősorban hozzá’’kérdésre is úgy kellene jellemzően megoszlani a válaszoknak, hogy a választottak inkább kollektív, a kihelyezettek inkább az egyszemélyi döntést részesítsék előnyben. A három táblázat azonban, amelyekben Kunszabó az elnökké válás módját az említett adatokkal korrelálja, nem mutat ilyenféle jellemző differenciákat. Sőt: épp a választott elnökök között vannak többen, akik az egyszemélyi döntést részesítik előnyben, s a kihelyezettek között, akik a humán gondokat tartják elsődlegesnek. Nyilván — okoskodik Kunszabó —, mert ez utóbbiaknak meg kell nyerniük a tagságot, a választottaknak ez nem gond. Az elnökké válás módját az iskolai végzettséggel összevető táblázatból kiderül, hogy a választott elnökök általában alacsonyabb iskolai végzettségűek, mint a kihelyezettek, s végső döntés jogát ugyan maguknak tartva fenn, „van annyi racionális érzékük, hogy gazdasági ügyekben inkább a szakvezetésre támaszkodjanak”. A felkészültség, az iskolai végzettség tehát — szoros összefüggésben a származással — inkább meghatározó, differenciáló tényező lehet. Kunszabó származás szerint négy kategóriát különített el: a proletár, az értelmiségi, a gazdálkodói és az egyéb típust. Az egyes adatcsoportokat származás szerint bontó táblázatok- £ ban már mindvégig jellegzetes különbségek mutatkoznak. Egzakt, számokkal, százalékokkal mérhető „tulajdonságokkal” rendelkező elnöktípusok körvonalazódnak. Kiderül például, hogy az ; első csoport, a proletár (ez a típus 49—50-ben volt általános) általában óvatosabb a gazdálkodás- = ban, de máig a leghívebben követi a központi } ösztönzőket; az értelmiségi aránylag jó! vezeti a \ gazdaságot, de mára kevéssé mutat vállalkozó- : kedvet, nagy többségük el is vágyik a szövetkezet éléről. (Az értelmiségi az 53—59 közötti korszak % általános típusa: ekkor volt elsődleges cél a szövetkezetek gazdasági stabilitását növelni — ezért „osztották szét” ezeket a szakembereket a nagyobb szövetkezetek között.) A két legnépesebb csoport a gazdálkodói és az egyéb. A többnyire helyben született gazdálkodói típusra a megfontolt vezetés, gazdálkodás, a tagság érdekeinek a szem előtt tartása, a hagyományokhoz való erősebb ragaszkodás, a kisebb rugalmasság a jellemző (ez a típus a „nagy átszervezési szakasz” idején, az 50-es évek végén lett általános). Az egyéb — a legkorszerűbb műveltséggel rendelkező — típuscsoport a leginkább vállalkozó kedvű, ők szervezték meg legkorszerűbben gazdaságukat — de a nagyobb kockázatvállalás miatt általában nem legelsők gazdálkodási eredményeikben. Ahhoz, hogy részletesen felidézzük az egyes típuscsoportok minden jellemzőjét, minden ösz- szefüggését, ami Kunszabó táblázatsorából kiderül, s amit e táblázatokhoz fűzött rövid kommen- tárai felvillantanak — könyvének ezt a fejezetét szinte szó szerint kellene idemásolnunk. Legfontosabbnak vélt következtetését idéznénk inkább, amellyel a kutatás további útját is kijelöli. Már elemzés közben felfigyelt a két utóbbi csoportra. Nemcsak, mert tőlük kapta a legjellemzőbb százalékmegoszlásokat — de már a számok tükrében nyilvánvalóvá vált, hogy ez a két csoport képezi a szövetkezeti mozgalom, a „gazdaságirányítás” legtisztábban, legpontosabban megragadható, ráadásul egymást időrendben is követő, felváltó két típusát: a hagyományos, és a vállalatszerű gazdálkodási kereteket teremtő vezetési stílust. Mivel pedig a jövő ez utóbbié — zárja le gondolatmenetét Kunszabó —, a kutatás következő szakaszában éppen e most „többségre törekvő”, s egyre jellemzőbbé váló „manager”-típust lesz a legcélszerűbb vizsgálni. (Akadémiai, 1974) NÁCSA KLÁRA 94
