Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - MŰVÉSZET - Kántor Lajos: Egy festő tanúságtétele (Balázs Péter képeiről)
térben és időben, végtelent méretben és minőségben. Pedig mi történt? Csupán annyi, hogy egy villanásra együttállásba került teremtő keze nyomán a mi — oly sokszor lemosolygott, oly igen megnyirbált — öröklött jelképrendszerünk, annak egynéhány különösen beszédes ábrája (tulipán, csodafiúszarvas, rovásjelek) az egyetemes emberi műveltség „lexikon-töltelék” csúcsteljesítményeinek reprezentatív jelhalmazaival (venezuelai ős-indián sírszobor vagy keletázsiai Cam-maszk szörnypofája, Yang-yin együttes, svasztika, óegyiptomi királyi keselyű szárny metszete),s ettől egyszerre mérhetetlen, szédítő távlatot kapott — melyik? Mindkettő! És főként: mi magunk. Várhatunk ennél többet a művészettől? Várhatunk ennél kevesebbet a művészettől? PAP GÁBOR EGY FESTŐ TANÚSÁGTÉTELE A kolozsvári Balázs Péter ahhoz a művésznemzedékhez tartozik, amelyet az irodalomban a „meszesgödörnemzedék” megnevezéssel szoktak jelölni. A Kalotaszeg és Aranyos-mente határán fekvő Magyarfenesről származó, Szolnay és Szervátiusz Jenő iskolájában induló, majd a nagybányai művésztelepen festővé érett Balázs Péter valójában megjárta a konok emberré és gondolkodó értelmiségivé érlelő poklokat. Kiérdemelte a „meszes- gödörnemzedékbe” való besorolást. Persze, abban az értelemben, hogy abból a bizonyos „meszesgödörből” — mint néhány szemléletes irodalmi és művészeti példa mutatja — ki is lehetett mászni, s a történelmi és egyéni tévedéseket életbölcsességgé, művészi energiává lehetett alakítani: olyan mozgatóerővé tenni, amely a kérészéletű igazságok s a felületes ítéletek szakaszának lezárása után az alkotót a társadalmi, emberi mélységek állandó kutatására ösztönzi, szüntelen szembesítésekre készteti. Balázs Péter azok közé tartozik, akik igazi művészeknek bizonyultak, s a gyors előrehaladást biztosító konjunktúra múltával a „dekonjunktúra” szerencsés túlélése után visszatalálnak ahhoz a hanghoz, amelyet indulásukkor már valamiképpen megütöttek, s ahhoz a hagyományhoz, amelyet mestereiktől örököltek. Balázs Péter mestere nyilvánvalóan — Szolnay Sándor volt. S az egykori tanítvány 1975- ben éppúgy büszke lehet mesterére, ahogyan a mester a tanítványra. Nem véletlen, hogy Balázs új képein sorra megjelennek azok, akiktől emberileg és művészileg a legtöbbet kapott. A régebbi Gaál Gábor után az élő örökség melegével, ám nem érzelmes ellágyulással, inkább kemény gondolatisággal festette meg Szolnay emlékére című képét, s a helytállás példáját komponálta erőteljes Kós Károly-arcképébe. Á sorozatot megnyitó Faragott balladák (Szervátiusz) elsősorban lírai dekorativitással tűnt ki, az újabb kompozíciók azonban már sokkal drámaiabbak. Jellemző módon ez a drámaiság nemcsak a munkáin ismerhető fel, mint a Várakozás, amely a szülőföldhöz-kötő- dést figurális kompozícióba sűríti, hanem a kiváló Torony többszörös, szándékos síktöréseiben is. Ha lehet egyetlen évszámhoz és egyetlen képhez kötni egy művész megújulását, én a kolozsvári Szent Mihály templom 1969-ben megfestett gótikus tornyával jelölném az új szakasz kezdetét Balázs Péter festői pályáján. Természetesen alakulóban levő, korántsem lezárt szakaszról van szó, amelyben a kalotaszegi népművészet élő hagyománya az erdélyi műemlékek, a romániai magyar kultúra nagy figurái s a jelenkori élmények kavarognak, vagy rendeződnek nyugalmasabb, nyugtalanítóbb struktúrákba. Festményeinek időszerűségét, hiszem, nem kontrázhatja semmilyen (a maga mód ján nem kevésbé korjelző) formabontás elmélete és gyakorlata sem. KÁNTOR LAJOS 92
