Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emlékező szülőföld

című napilapba írogatott. Hunyad-vidéki ivadék, a csernakeresztúri régi magyarságból származik. (A csángó telepeseket hívják ,,újmagyaroknak”.)

Bethlen Gábor lóháton . . . úton . . . boros kupával a kezében . . . Móricz Zsigmond Erdély-trilógiájából lép elém hirtelen a nagy fejedelem, amint a Maros völgyét, Hunyad tájait, az erdélyi országutakat járja. Kedvvel látogatott várakba, városokba, falukba. Hogyne jött volna szívesen végig a Maros mentén, Hlyére, a szülőfalujába. Útba ejtette Rápoltot, Dévát, vagy elkalandozott Lozsádra — Zudor Endre tudatában így élnek azok a régi idők; Lozsád ugyanis, kedves tanár barátom szülőfaluja, ide harmincnégy kilométernyire esik. Férfinépe ingázó lett az utóbbi esztendőkben. Az a régi Lozáád — Bethlen fejedelem idejében — nem a mai helyén állott, hanem egy nyíltabb térségen, azóta húzódott be a falu a hegyek védelme alá. A sűrű tatár betörések óvatosságra szoktatták a hajdani lozsádiakat. Kiknek mintegy négyszáz leszármazottja — magyarok, románok — ma Vajdahunyadról hozza haza a mindennapi kenyerét.

Rápolt község neve megüti a fülemet. Anyai nagyapámat Rápolti Mózesnek hívták. De hát háromszéki volt, oltszemi. Keresztnevét nyílván a Bibliából kapta, vezetéknevét pedig — talán ettől a tájtól. Nagy József jól ismeri Rápolt községet is. Vagy hetven református magyar él most benne, templomuk szintén műemlék, az 1200-as évekből való. Roppant sok műemlék van ezen a tájon, a történelem sűrűn időzött a Cserna és a Maros találkozásánál!

— Meglehet, hogy a Rápolti-nevűek innen kerültek el. Szétszéledtek az egész országban. A tatárdúlások után, meg 1849 után. A Habsburg-csendőrök erdőn-mezőn keresték a bujkáló Kossuth-huszárokat. S mivel a hunyadi románok és magyarok nem adták ki a forradalmárokat a császár embereinek, üldözőbe vettek azok mindenkit, akit magyarul hallottak beszélni. Él nálunk Alpestesen egy öregember, kilencvenesztendős, Demeter Samu a neve. Ő az apjától hallotta, hogy negyvenkilenc után ha Habsburg- csendőr közeledett, a magyar emberek átváltottak a román szóra, ne ismerhesse meg őket a zsandár.

Alpestes magyarjai mind jól tudtak és tudnak románul, s a románok is többségükben — akik itt születtek, azok mind — jól beszélik a magyar nyelvet. A vasolvasztók aljában mindig őszintén megbecsülték, tisztelték egymás nyelvét, lelkületét, egyéniségét. Antonescu diktatúrája idején a helybeli románok erélyesen felléptek, amikor egy-két idekerült zöldinges be akarta „tiltani” a magyar beszédet. „A Cserna vizét se lehet betiltani, őrmester úr!” — érveltek a helybeli románok, a hunyadi gyár munkásai. Ebben a faluban a legvadabb Antonescu-időkben tépték össze, „gyalázták meg” — így állt a vádiratban — a marsall arcképét, amiért aztán románok és magyarok egyaránt a nagyszebeni hadbíróság elé kerültek.

Alpestes munkásai kezdeményezték a kommunista sejt javaslatára, 1944 után a helybeli magyar tagozat létrehozását az iskolában.

Bíró István tanít most ebben az osztatlan elemiben az alpestesi iskola magyar tagozatán. Az ingázók utcájában lakik, éppen a kapuja előtt áll. Tépett életű ember, akit alaposan „megpotyolt” a történelem. Idevaló születésű, Nagyenyeden végezte el a tanítóképzőt 1940-ben. Erről a vidékről a magyar fiatalok akkoriban Enyedre vagy Gyula- fehérvárra mentek középiskolába. Bíró István fiatal tanítóként kikerült egy Torda melletti falucskába, Szentmihályra, magyar gyermekek nevelőjének. 1943 július 25-én csendőrök nyitottak be a házába, hogy azonnal csomagoljon, menjen velük.

— Nem csináltam én senkinek semmit — védekezett riadtan.

— Nem-e? Hát nem maga a magyar tanító?

— Az én vagyok. Itt a kinevezésem. Csak tanítottam, nem csináltam egyebet, őrmester úr.

— Az elég, amit csinált. Velünk jön!

70