Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Beke György: Emlékező szülőföld

kát. Barcsay Ábrahám is a családi hagyományokat, a hunyadi nemesség szokásait követte, amikor katonai pályára lépett. De költő volt ő egész valójával és gondolkodó, akinek verseiben a felvilágosodás eszméi először jelentkeztek a magyar irodalomban. Piskin született 1742-ben, Nagyenyed kollégiuma nevelte, majd a bécsi testőrírók körében Bessenyei György és Báróczi Sándor barátsága tette a felvilágodosás hívévé. Korának egyik legjelentősebb költő tehetsége, idézem az irodalomtörténeti szintézisből, Mezei Mária és Pándi Pál munkájából: „Életművében a hagyományos versforma, ízlés és modor a felvilágosodás eszméivel, a zsarnokság gyűlöletével párosult. Esztétikailag értékes ötvözetét nyújtja réginek és újnak.” Ez a Barcsay Ábrahám egyidőben volt hivatásos katona és Martinovicsék magyar jakobinus mozgalmának vezető egyénisége, az erdélyi titkos társaság szervezője (noha a vizsgálat során nem tudnak reá bizonyítani semmit), császári tiszt létére a császári zsarnokság elszánt ellensége, akit csak felesége közbenjárása ment meg a börtöntől. Öregedő fejjel, ötvennégy éves korában végképp hazatér a hunyadi tájra, s tíz évet él még itt; gazdálkodik, szemlélődik, hangulatos, friss életképekben mutatja be a korabeli hunyadi szokásokat, nagy rokonszenvvel ír például a román lakodalmi ünnepségekről. A katonasors és a jobbágyélet alapos megismerése íratja meg vele erőteljes humanista versét, az Egy sebes katonának sóhajtása... címűt, amelyben annyira átérzi a jobbágy katonák lelki világát, hogy ő, három falu, Kisbarcsa, Nagybarcsa és Alpestes földesura (miként nemesi előneve hirdeti) már nemcsak rokonszenvvel beszél e katonákról, de szinte a sorsukat vállalva, helyettük szól, az ő nevükben.

Itt halt meg a hunyadi tájon, 1806-ban. Sírjáról hiába érdeklődöm. A hajdani feljegyzések biztosan elvezetnének hozzá, de én a mai emlékezetet fürkészem. Életét is, halálát is immár az irodalom, a nyelv őrzi: a versei.

Három falujában magyarok és románok éltek a közös sors jegyében az ő idejében is. A kölcsönös megbecsülés hagyományai között tarthatjuk számon nevezetes költeményét, az erdélyi románság párválasztó népi szokásáról, a gainai leányvásárról. A Révai Miklós kiadásában 1789-ben Pozsonyban megjelent Két Nagyságos Elmének Költeményes szüleményei című kötetben adta közre először; ebből idézek három jellegzetes szakaszt. Barcsay előbb elmondja, hogy megunta más vidékek lakodalmas szokásait, majd:

Nem így van Erdélybenn, hol havas’tetején Egy szép nap virágos tavasznak elején,

Mint régen Albának vendéglő mezején,

Híres vásár esik Zarándnak megyéjén.

Ó! te, ki nem régen ifjú Florindával Szárnyas lóra szőkéi vén banya múzsával,

Ha messzünnen voltál Babace’ árnyékával, ,

Szerezz segedelmet ennek hatalmával.

Hagyd, én le festhessem e szent sokadalmat Hol az egész vásár keres lakadalmat,

Hol Fáta Fitsórnak ígér oly jutalmat,

Mely két fáradt szívnek nem okoz unalmat.

Kisbarcsa, Nagybarcsa, Alpestes férfinépe iparra állt át egészen az utóbbi harminc esztendőben. A vajdahunyadi kohászati kombinát szólítja munkába őket, mint őseiket a hunyadi várkastély kürtöse. Az ipari munka régen se volt idegen tőlük. Vasolvasztó

68