Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Bálint B. András: Itt mindig jönnek-mennek

galmi tanintézet oktatókönyvét lapozgatja: menetirányítónak készül. Egy három- és egy ötéves kislánya van: volt férje — disszidálási kísérletért — nemrég börtönbe került.

Nem tagadja: tavaly kétszer kísérelt meg öngyilkosságot. Aztán a Hárshegyi szanatóriumban volt, aztán elvált, aztán állami gondozásba vették a gyerekeit. Érdi lakásukat neki ítélte a bíróság, de egyelőre nem mer odaköltözni.

A Tábornok utcai szállóban valamivel vidámabb kép fogad. A hall — akár egy elsőosztályú hotel előcsarnoka: a fal mellett virágok sorakoznak, valahonnan diszkrét muzsika szól. És vidámabbak az emberek is — a környezet determinálja a hangulatot.

A hatágyas szobákban összesen négyszázan laknak. Néhány esztendő múlva állítólag négyágyassá alakítják a helyiségeket, mindenesetre így sincs nagy zsúfoltság.

Kisvári László két éve él ezen a szállón. Kazincbarcikáról jött Pestre, úgy vélte, villamosvezetőként jobban kereshet, mint a szakmájában.

— És ahogy elvégeztem a tanfolyamot, csökkentették a havi munkaidőt — ezer forinttal kevesebb lett afizetésem, mint amire eredetileg számítottam. Ha kocsivezetőként nem is, legalább elektrolakatosként túlórázhatnék néha; hogy a szakmámnak is vegyem valami hasznát...

Szórakozni többnyire itt a szállóban szokott. Gyakran tartanak műsoros esteket, filmvetítést — neki az is megteszi. Könyvtár is van, csak éppen könyvet ném lehet kölcsönözni. Hat hónapja kivett egy regényt, s azóta nem tudja kicserélni, mert a kultúrszoba még kedden és pénteken, a hivatalos időben is zárva szokott lenni.

Most pedig épp nyitva lehetne; a könyvtárosnak, Buzder Józsefnek nincs különösebb dolga; a szemben levő szobában a totó-szelvényével bíbelődik.

— Igazuk van az olvasóknak, egy fél évig szinte ájlandó délutánosként teljesítettem szolgálatot, nemigen tudtam a könyvtárban ülni. Ősszel meg elkezdem az esti gimnáziumot — sejtelmem sincs, hogy fogom ellátni majd ezeket a szállóbeli megbízatásokat.

— És miért nem adja át másvalakinek?

— Mert a négyszáz ember közül egy sem volna, aki elvállalná. Különben sem szívesen adnám . . .

Levezet a könyvtárba, megmutatja az ezer kötetes gyűjteményt. S közben panaszkodik: mindenki csak a krimit keresi, meg a háborús történeteket — igazán jó regényt hónapok óta nem vitt senki.

Elkísér a mosókonyhába, a vasalószobába is; mindkét helyiség rendetlen, piszkos. Nem kényezteti el a lakókat a zuhanyozó sem: a térelválasztó eternit-lapok ki vannak törve, az utcai ablakot ócska műanyag lemez borítja.

— Hát még ha a szobánkat látná — Négyökrű János buszvezető éppen öltözködik. — Két hónapja kitört az egyik üvegtábla, az ajtót meg ide-oda lengeti a szél, nem jó a zárja. Hiába szóltunk, nem jött megjavítani senki. És hogy mikor takarítottak utoljára, azt megmondani se tudnám.

— Akadozik a melegvíz-szolgáltatás is. Olyan mint a mesében: hol volt, hol nem volt. Az ember lejön ide a fürdőbe, várja a jó forró vizet — és helyette hideg zuhanyt kap a nyakába. De így legalább rögtön lecsillapodik . . .

Az egyik szobában rányitok három huszonegyező fiúra: alig győzik az asztalon púposodó aprópénzt a zsebükbe gyömöszölni. A társalgóban néhányan rexeznek, néhá- nyan a képeslapokat nézegetik — elég békésnek tűnik a lakók esti kikapcsolódása.

— Majd ha megjönnek a máié fiúk — legyint az egyik szőke legény —, lesz itt hadd- elhadd, énekelés. Kilenckor zár a késdobáló, itthon csak azután kezdődik az élet.

Villamosvezető immár három éve, a szállón két és fél esztendeje lakik. Elég jól ismeri a helyi viszonyokat.

65