Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 9. szám - VALÓ VILÁG - Bálint B. András: Itt mindig jönnek-mennek

jelentés is leszögezi — nem erőssége a helyi szakszervezeti bizottságoknak, a munkásellátásnak. ,,A 22 szállón lakó 1700 közlekedési dolgozó politikai, világnézeti és kulturális nevelését a vállalat két, gyakorlatilag egy fő nevelőtiszt foglalkoztatásával végzi”, aki nyilván nem tudja megfelelően ellátni feladatát. Ezenkívül pedig — folytatja a beszámoló — ,,a nevelő munka eredménytelenségét két lényeges — el nem hanyagolható — tényező befolyásolja: — a munkaerőhiánnyal összefüggő fluktuáció, mint a szállólakók stabilizálásának és a tisztségviselők állandósulásának akadálya, valamint a politikai, szakmai és műveltségi színvonal igen kedvezőtlen aránya, a nevelő tevékenységet igénylők (és elfogadók) alacsony száma.” S ez — az illetékesek véleménye szerint — ugyanúgy vonatkozik a részegeskedőkre, a rendbontókra, mint az „előkelő” összeférhetetlenekre. Mert — a női szálló példája bizonyítja — szép számmal akadnak ilyenek is.

A nők egyébként is nehezebben viselik a szállóbeli élet viszontagságait: elsősorban a magányt, a családtól való elszakítottságot. A Dembinszky utcai otthonban épp nőnapon jártam — de itt nem ünnepeltek a lakók.

— Három gyerekem van: egy kisfiú és két kislány — mondta K. Lászlóné. — Havonta csupán egyszer látom őket, Borsodban vannak a szüleimnél. Mert elváltam, mit mondjak, semmi ember volt az uram. Menetirányító vagyok, egy hét múlva megyek a kiképző iskolára, leteszem a kocsivezetői vizsgát is — ha szabadnapos leszek, legalább nem kell tétlenül ülnöm: dolgozhatok, kereshetek. És egyszer talán együtt lakhatom a gyerekeimmel.

Huszonhét éves, a körülményekhez képest elégedettnek érzi magát.

S. Gyulánénak három fia és egy kislánya van. Ideges alkat, a szekrényében Valeriá- nás, Noxyronos dobozok sorakoznak.

— Szombathelyen születtem, Pesten éltem, Kiskunhalason mentem férjhez két 'zbrn is. Hat éve egyedül vagyok, mint az ujjam, a gyerekeket az állam neveli. De hogy is tudnám eltartani őket, amikor afizetésem mindössze 1600 forint, érti, 1600 forint?! Egy berendezett családi házat hagytam ott Halason — a semmiért.

A szentendrei helyiérdekú'nél dolgozik, mint forgalmi szolgálattevő, de másfél hónapja betegállományban van. Azt mondja, a házasévek alatt tönkrementek az idegei — a fiatalságát soha nem fogja kiheverni.

— Évente egyszer találkozom a gyerekekkel, évente egyszer, érti? Harminckét éves vagyok, mondja, mi vár még rám? A víz színén lebegek, és örülök, hogy nem húz le az örvény . . .

Szobatársnője, T. Margitka, aki ötvenöt éves korára is megőrizte a lányságát, csi- títani próbálja: minden jóra fordulhat még. Somosné azonban nem hallgat rá, az ágyára borul és hisztérikusan zokogni kezd.

A nyolcágyas sarokszobában K. Ilona a szekrényét rendezgeti. A gondnoknő szerint azon kevesek közé tartozik, akik minden héten kétszer átböngészik a ruhatárukat.

— Lassan harmincöt leszek, a tizenkettedik órához értem — hadarja, s egy pillanatra se néz rám —: most már hamarosan el kell dőlnie, férjhez megyek-e, vagy örökre lány maradok. Nem is tudom, érdemes-e férjet keresnem; körülnézek itt a szállón és megijedek . . . Egyébként gimnáziumi érettségim van, különbözetit tettem a közgazdasági szakközépiskolában — talán erre ment rá az életem. De az idegrendszerem bizonyosan. Hogy mit akarok? Saját lakást, gyereket: otthont. Ennyit megérdemelnék.

Könyvespolcán Vörösmarty, Petőfi, Ady és Szabó Lőrinc egy-egy kötetét látom. Szereti a festészetet is: majd minden héten elmegy a Műcsarnokba, a Szépművészetibe vagy a Galériába. Úgy érzi, ott — ha egy órára is — megleli a lelke nyugalmát.

A szomszéd hálóban sovány, rövidlátó asszonyka ül. Lemezt hallgat, közben a for64