Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - Bistey András: Pecsétes papír (Novella)
Mindennap elmentem néhány címre, de sehol sem tudtam megegyezni a házigazdákkal. Nagyon sokat kértek, vagy olyan sötét, nedves lyukakat mutattak, ahová nem mertem beköltözni Eszterrel. Először mindig együtt mentünk, de a legtöbb helyen a kaput sem nyitották ki, amikor meglátták, hogy terhes. Később egyedül mentem, de az sem volt jobb, hiszen végül csak meg kellett mondanom, hogy a feleségem gyereket vár. A harmadik napon megütöttem Esztert. Egész délután szobát kerestem. Útközben arra gondoltam, hogy ha a házigazda nem ad újabb haladékot, hazaküldöm Esztert a szüleihez. Ők azonban olyan messze laktak, hogy ha oda költözik, legfeljebb havonként láthattuk volna egymást. A szeme vörös volt, amikor hazaértem. — Mi van? — Semmi. Színtelen volt a hangja, látta rajtam, hogy megint hiába jártam egész délután. Elém tette a vacsorát. — Megint sírtál? — Még azt se? A tányér fölé hajoltam, és levágtam az első falatot, pedig már nem is voltam éhes. — Hány helyen jártál ma? — Öt helyen. — Lehetetlen, hogy az egész városban nincs üres szoba! — Van, de nem tudjuk megfizetni, vagy olyan rossz, hogy nem költözhetünk bele. — Ha én járhatnék utána, egészen biztos, hogy találnék. — Ha te járhatnál utána, akkor én is találnék. — Szóval a gyerek az oka mindennek? A hasára tette a kezét, mintha védené valamitől. — Hagyjuk abba! — Unod? Csodálom, hogy még nem ajánlottad: menjek vissza anyámékhoz! Arra a két-három évre, amíg megkapjuk a lakást. Negyedévenként még találkozhatnánk is. — Miért beszélsz így? Meg akartam simogatni.de ellökte a kezemet. — Ez a legkönnyebb! Egy simogatás, és minden el van intézve. Nem érdemied meg, hogy gyereket szüljek neked! — Eszter ... Minden keserűségem, minden megaláztatásom egyetlen csomóba gyűlt, s ez a csomó feszítette a torkomat, meg akart fojtani. — Nem, nem ... nem érdemied meg a gyereket! Nem tudsz gondoskodni róla! Gyerek vagy magad is, föl se tudod fogni... ! Ösztönösen hátrakapta a fejét. Én is megijedtem a mozdulattól, visszarántottam a kezemet, de már késő volt. A középső ujjam hegye így is érintette az állát. Elharapta a szót, de a szeme kerekre tágult az ijedtségtől és a csodálkozástól. Aznap este nem beszéltünk többet. Éjjel arra ébredtem, hogy sír. Nem zokogott hangosan, a kispárnát is az arcára szorította. A negyedik napon ismét bementem a lakáshivatalba. — Mikor adta be az igénylését? — Másfél éve. — Van, aki már nyolc éve vár. — A feleségem terhes. — Hozzon erről papírt, majd csatoljuk az anyagához. 45
