Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Szociográfusok tanácskozása Kecskeméten (Összeállította Zám Tibor)

A SZOCIOGRÁFIA STÁTUSA A MAI MAGYARORSZÁGON

Lényegében erről szólt HUSZÁR TIBOR gondolatgazdag előadása, amelynek minden okfejtése és megközelítése válaszolni kívánt a SIMON ISTVÁN által megfogalmazott igényre: a mai szociográfia gondjainak, nehézségeinek feltárásával — amennyire lehetséges —fel kell vázolni a könyvsorozat további sorsát, jövőjét.

„Két viszonyítási pont kínálkozik: az egyik a Magyarország felfedezése sorozat, amely a két háború közötti időszakban SÁRKÖZI GYÖRGY szerkesztésében jelent meg, a másik viszonyítási pont pedig DARVASJÓZSEF a programadó cikke, amelyben ő körvonalazta ennek a sorozatnak a tennivalóit (Valóság, 1974/4.). Úgy gondolom, hogy ez a két viszonyítási pont alkalmas arra, hogy elgondolkozzunk a sorozat eredményein, lehetőségein és a szociográfia státusán is.

DARVAS JÓZSEF cikkével kezdeném, mert ő a korábbi sorozatra is visszatekinti ezért szerencsésebb kiindulópont számomra.

DARVAS JÓZSEF, mielőtt saját gondolatait kifejtette volna, föltett néhány olyan kérdést, amelyekre érdemes visszatérni, éppen a szociográfia létjogosultságát illetően.

»Mondják egyesek, hogy a szociográfia válságtermék — idézi DARVAS JÓZSEF az ellenvéleményeket —, s ellenzéki műfaj lévén, alkalmas-e e műfaj valóságunk írói felfedezésére. Továbbá: egyáltalán van-e nálunk mit felfedezni, ahogyan a két világháború közötti szociográfiák tették? Hiszen a társadalom antagonisztikus ellentmondásai megszűntek, a társadalom belső mozgásának spontaneitása csökkent, tervezzük a mozgásokat, és száz meg egy eszközünk van az ellenőrzésükre. S ha van is mit felfedeznünk — folytatta Darvas József a gondolatsort —, az írók dolga-e ez? Tudományos és politikai apparátusunk sokkal jobban el tudja végezni, és végzi is e tennivalót.«

Egy másik idézet, ellenvetés:

»Ez a szociografizáló indulat nem annak a felfogásnak a maradványa-e, amely túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít az irodalomnak? Voltak olyan korszakok, mikor az irodalom arra kényszerült, hogy a politika helyett is politizáljon, de vajon ez ma már nem a múlté?«

Úgy hiszem, ha a szociográfia státusáról gondolkodunk, s a sorozat lehetőségeiről is, arról, amit a sorozat realizál, érdemes újólag visszatérnünk ezekre a kérdésekre; mert ha manifeszt formában megfogalmazva ma talán nincsenek is jelen közéletünk felszínén, de látens módon, búvó patakként az ellenérzések, a tartózkodó reflexek a szociográfiai irodalommal szemben még mindig fennállnak. Leginkább akkor találkozhatunk velük, mikor egy-egy mű megjelenik. És abban a konkrét közegben, ahol a műnek számot kell adnia saját valóságképéről, esetleg annak az adott terület vezetőivel folytatott disputában, ott megfogalmazva, megfogalmazatlanul újra visszatérnek ezek a kérdések.

DARVAS JÓZSEF akkor így válaszolt:

»A műfaj soha nem ellenzéki, legföljebb a szemlélet az. Illetve a feltárt valóság sugallhatja azt, akár az író megfogalmazott állásfoglalása nélkül.«

A két háború közötti sorozat ellenzékiségét sem elsősorban azzal magyarázza a cikk, hogy minden íróban ott munkált egyforma indulattal az ellenzéki szándék: maga a feltárt paraszti valóság mondta azt, hogy nem.

A valóságnak a negációs ereje volt az, amely ezt a sorozatot olyan egyértelműen ellenzékivé tette.

»A mi társadalmunk érdeke — folytatta DARVAS JÓZSEF a gondolatsort —, hogy önmagáról minél többet tudjon, önismerete minél teljesebb legyen.« Ezt a gondolatot részletezve jutott el ahhoz a következtetéshez, hogy a mi szociográfiánk csak kormány63