Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - Kocsis István: Bethlen Kata (Monodráma)
a tűz, . . . melyet mindnyájan aluván senki észre nem vett . . . Nem tudom mennyi veszett el a tűz által, . . . tudni sem kívánom .. . Mulandók, hamar elveszthetők voltak,. . . s már oda is vágynak . . . Midőn én az udvarra leértem, a gabonás-ház oly tűzben volt, hogy csak megközelíteni is nem lehetett, . . . csakhamar a tiszttartó háza is lángot vete, . . . tekintvén az égő házra, látom, hogy annak szarufái dűlőleg vannak a lakatos-házra, amerre már a szél is kezdett volt fújni, . . . zsendelye annak annyire meg is melegedett volt, hogy jóllehet szüntelen öntözték, mégis szinte lángot vetett, . . . ahonnan a tűz minden megmaradt épületemre is elharapózott volna ... De Isten megfordítván a szelet, a parázsló szarufák befelé estek . . . Istennek akkor már úgy tetszett, hogy a tűz eloltathassék ... Félmunkával megelégedvén haragját elfordította éntőlem. (Hosszabb szünet után csendesen) Akár be is végezhette volna, amit elkezdett... Szükségem van-e még énnékem kegyelemre?... Köszönő szavak el nem tudják már hagyni az én számat. . . Miként azon házak, elégtek az én szavaim ... Hosszú ideig csendesen ül, majd hirtelen föláll; egyre fanatikusabban kiabálva: Bevégezzem-e én, mi félbe hagyatott?! . . . Mindenható Isten, meg fogod-e becsülni azt, ki bevégzi a Te megkezdett munkádat?! Meghagytad nekem a lehetőséget egy nagy-nagy cselekedetre, hát élek vele! ... Ki építvén neked templomokat, rá nem tudtalak venni, hogy ellenségeim ellen fordulj, most pusztítani fogok! ítélek és ítéletemet végre hajtom, ahogyan Te szoktad: egyenrangúak leszünk, míg itt a lángok fogják járni pusztító táncukat az én akaratom szerint! (Felragad egy gyertyát) Elég a függönyöknek alátartani, s már csapdosni fog a pusztító láng! Minden hamuvá lészen, de a magam akaratja szerént! . . . Nincs szükségem semmire, csak az akaratomra! . . . Nem vízre, nem kenyérre, nem levegőre van nekem szükségem, csak az akaratomra! Az én annyiszor megtaposott akaratom diadalára! (Fáradtan elhallgat, hosszú ideig tehetetlenül bámulja a gyertya lángját, majd elfújja; hosszabb szünet, majd görcsösen felsír) Nem . . ., úgy döntöttem, hogy mégsem, . . . úgy döntöttem, hogy ezt azért mégsem, úgy döntöttem, hogy nem élek a felkínált lehetőséggel, . . . úgy döntöttem, úgy döntöttem, úgy döntöttem . . . Leül, hosszú ideig ül mozdulatlanul, majd nagyon csendesen: Kelepcében vergődő oktalan jószághoz hasonlatos az akaratja után siránkozó ember... Az ember, ki semmibe belé nem tekinthet, a Te nagy teremtő és pusztító munkádon által nem láthat, . . . mit is kezdhetne az akaratával, ha vakon ténfereg a Te nagy, ismeretlen világodban . . . Kinek teremtésre nem lehet akaratja, ne legyen annak pusztításra se. (Rövid szünet, majd egészen más hangon, furcsán lelkesen, szinte líraian) Teremteni vágytam? . . . Hogy az ember az értelme által méltóvá válhassék álmaihoz, oskolákat építtettem, könyveket gyűjtöttem egybe, kinyomattam pusztulni hagyott könyveket, taníttattam félszáz diákot. . . Nehéz betegségek annyiszor apasztották el erőmet, de meggyógyítottam sok száz reményét vesztett beteget tudásomnak erejével... Elvártam volna, hogy szeretetem melegében a fáknál magasabbra nőjenek az emberek, az acélnál keményebbé váljanak, önzetlenek legyenek, mint Krisztus . . . Építtettem templomokat, de nemcsak az hitnek erősítésére, hanem hogy Istent nehéz harcaimban a magam pártjára állíthassam . . . Foggal és körömmel ragaszkodtam az igaz hithez, erősítettem az igaz hitet másokban, ... de nemcsak Isten dicsőségéért, nemcsak szeretett egyháza erősítéséért, s nemcsak a mi bűneink megbocsáttatásáért: a mi evilági idvezülésünkért elsőbben . . . Mert nemcsak a magunkénak elfogadott hit töretett volna meg, ha mi félreállunk, mikor tűzzel-vassal pusztítani akarták, hanem vele együtt töretett volna semmivé a mi szabad lelkünk is. (Rövid szünet után harag nélkül, csendesen) Isten e parányi csalásokat is el nem tudta nézni énnekem, s megvonta támogatását még az én csendes építő munkámtól is . . . Mily erőtlen is az én magam alkotta világom ... (Határozottan) Mindazonáltal Isten méltán sújt engemet az ő ítéletével, mert reám letekintvén mindannyiszor tapasztalhatta, hogy az ő teremtő és pusztító munkáját nem csendes szívvel figyeltem, hanem azt felülvizsgálni mertem. (Hosszabb szünet után nagyon csendes, nyugodt hangon) Megnyugszom én immár a Te akaratodban Istenem: . . . sújtson vagy felemeljen a Te kezed engemet... És mondom én is fennszókkal minden engedelmes teremtményeddel: Istennek bölcsessége mélységes, ítéletei értelmét emberi elme fel nem foghatja; Isten cselekedeteit csak csudálhatja, ki embernek teremtetett, kérdést az ő teremtőjének fel nem tehet, s ha mégoly nagynak és szépnek hitt emberi tervei sorra meghiúsulnak is, nemcsak hogy nem lázadozhat, de még csak kételkedni sem kételkedhetik, csak nagy alázatossággal Szent Pál szavait ismételgetheti: akit szeret az Úr, megdorgálja, megostorozza pedig, kit fiává fogad . . . Hosszabb szünet után feláll, lassan előrébb jön, majd csendesen, félszeg mosollyal: Én mindezeket nemcsak tudva tudom, hittel hiszem is, mégis kimondom Teelőtted mindenható Isten, hiszen Te úgyis mindent tudsz, Teelőled semmit eltakarni nem lehet, . . . hogy én már megváltozni nem tudok: továbbra is magán a nagy teljességen tartom szemeimet, és akarom, akarva akarom, hogy az én magam építette akármily jelentéktelen világom ama másik világ fölé, elérhetetlen magasságokig nőjön ... És próbáld nekem megbocsátani, hogy ez így van és nem másképpen ... És ha ez megnyugtatásodra szolgálna, nézz le énreám, és szemeddel tapasztald, hogy ez már így sokáig 25
