Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 9. szám - Kocsis István: Bethlen Kata (Monodráma)
hessem az én munkám termésébe belegázolókat, hanem üthessem is őket, erőmnek teljéből . . . Vasököllé változtasd gyenge asszonyi öklömet... Ne sorvadjak én még el . . . tehetetlenségemben . . Csendesen elhúzódik a szín hátterébe, hosszabb szünet után vidáman, szinte fiatalosan jön vissza: Mégiscsak csodálatosra van ez a világ megteremtve! Midőn az ember már úgy látja, hogy utolsó reményét is száraz kóróként pörgeti a szél, egyszerre a kóró helyén sűrű erdő nő, fiatal, életerős fákkal ... Az anya visszakapja a gyermekeit, s elfelejti akármilyen ellenséges világ haragvásait . . . Hogy is felejthettem el oly hosszú időre, hogy asszony számára egy-két gyámoltalan gyerek is jelentheti a boldogságot. . . Nem az én méhemnek gyümölcsei ezen szeretetemre, frissülő erőmre szorulók, de mintha ezerszeresen azok lennének . . . Bőd Péter uram kicsiny Katája az egyik, kit magamhoz kérettem, s ki hozzám engedtetett, szülőanyja elhalván szegénynek . . . Reggeltől estig békén énge- met nem hagy, felmászik rám és lehúz engemet magához, lovagol rajtam, s engedelmesebb paripa énnálam nincsen, szaladok előle, szaladok utána, minden búmat elfelejtem, elfáradni is elfelejtek; bohóckodom, én öreg majom, hogy csilingeljen az én fülemnek a kicsi harangvirág, s ha sikerül megkacagtatnom, nagyobb győztesnek énnálam a nagy Hunyadi János sem érezhette magát. . . Másik gyermekem nagyocska már, Bethlen Sámuel uramnak Sámuelje: midőn édesanyja elhalálozván magamhoz vettem, s küldöttem Nagyenyedre professzor Ajtai Mihály keze alá, bizony nem gondoltam, mily nagy vígsá- gomra fog szolgálni kamasszá serdülvén a pöttöm gyerek . . . Hazajön vakációra, oly vidám lesz ez a komor ház, majdhogy feje tetejére nem áll örömében. De míg oda is vagyon, professzor Ajtai naponta tudósít engemet csuda viselkedéséről, csuda előmeneteléről az tudományokban, mondám is Ajtai uramnak, hogy ha Istennek nem tetszett is, hogy én a magam gyermekeiben gyönyörködhessem, íme ezzel a fiúval kárpótolt engemet . . . Oly édes szava van, hogy akkora varázslatos szónok lesz belőle, hetedhét országból jönnek majd csodájára, kacagtunk is a minap, hogy lám, mit eddig senkinek sem sikerült elérnie, Sámuelünk által rövidesen békövetkezik: végük lészen a vallási háborgásoknak, hisz lesz-e ki az ő térítő szavára át nem tér az igaz hitre . . . Kedves mulatsággal tréfálódtam véle, hogy ő fog felettem, mikor meghalok, orálni. El is játszottuk: én feküdtem mozdulatlan, mintha halva lennék, ő meg csak beszélt és beszélt . . . Hogy annyi szép dicsérő szókat honnan szedett elő?! Kedvem lett volna tényleg meghalni, csak hogy folytathassa. (Elneveti magát) Nagy gyerek lettem én is... Mindenkit meglep, hogy én milyen bolondos lettem . . . Leül, magába mélyed, hosszú szünet után csendesen: Kik lehettek azon betyárok, kik megkerülték az én portámat is? Portyázó szabadlegényeknek mondták magukat, nem törték fel az én házamnak ajtaját, engem fel sem költettek, hanem megüzenték, hogy bátorságosan lakhatom akár védtelenül is az én házamban, mert engemet bántalmazni szándék- jukban nincsen... Bizonyára a rokont érezhették meg énbennem. Mert hiszen mi más lennék én e földi életben, mint reménytelenül portyázgató szabadlegény . . . Csak a méretek mások. Mert hatalmasabb urak szemében vagyok én szálka... Pedig mily veszélytelen ellenfél vagyok én már. Senki emberfiának ártalmára soha nem lévő csendes világ építgetője . . . Gyenge, védtelen embert erősítő hitnek házait, tudatlan, gyámoltalan embert alkotóvá formáló tudásnak házait építettem, lassúdan, amennyire éntőlem tellik, . . . kezemben csak toll és papiros, s mégis úgy néznek engemet az én hatalmaskodó, fegyveres elleneim, mintha legalább is kivont szablyát magasba emelve dombon állanék, és indulásra kész seregek lesnék az én kardomnak csillanását. . . Belefáradtam én már abba a kevésbe is, amennyit megcselekednem még megadatik nekem . . . Úgy vagyok én már, hogy magamhoz fogadott gyermekek vígsága, hancúrozása teszi elviselhetővé az én tehetetlenségébe belerokkanó életemet . . . Visszavonul a szín hátterébe, felköti a fekete kendőt, lassan előrejön, megáll, furcsa mozdulatlanságba merevedik; kiégetten, ... a szavakat mintha nem kiejtené, hanem önmaguktól buknának elő: Magam reménységét, országnak reménységét, Sámuelemet, magához vette az Isten . . . Életének tizen . . . (Elhallgat, hosszú ideig ijesztő mereven áll, majd hirtelen kimozdul, fel-alá rohan a színen: ordítva, magából kikelve): Bőd Péter uram! Bőd Péter uram, kicsi Katája holmiját azonnal csomagolja össze, őt magát azonnal karjába vegye, rohanjon ki vele ebből a házból, ahogy csak lábai bírják, rohanjon vele, míg nem késő! Siessen már, siessen, mindenkit elragad az Isten, ki az én szívemhez közel kerül! Rohanjon vele minél messzibbre, Magyarigennél meg se álljanak, Nagyenyedig . . . Kolozsvárig fusson, ország határán túlra fussanak, hol én sohase jártam, oda fussanak, hol szeretetem már el nem éri, odafussanak . . . Legjobb lovaimat fogassák be, négy lovat a kocsi elébe, hat lovat! Lehanyatlik a földre, hosszú ideig ül üres tekintettel. Lassú fényváltás. Ugyanott ül; fáradt, tompa hangon, hosszú szünetekkel: Minthogy mindannyi nehéz változás alá rekesztett életemnek elfolyása alatt is tűzbéli nevezetes kárt soha nem vallottam, tetszett a mindenható Istennek engemet pusztító tűzvésszel is sújtani . . . Első álomkor a mészveremnek fedele meggyúlt.. . Amellett lévén a gabonás-ház,... ebbe kapott 24
