Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - DOKUMENTUM - Szőke Péter: Díszpolgáravatás Galántán
— Mi lehetünk megtisztelve, ha elfogadja. — Ez nagyon megnyugtató. De szabadna még egy egészen más természetű információt is kérnem? Hogyan kell Kodályt szólítani? Erre a kérdésre egy kicsit belémbújt az ördög, és dodonai válaszra vetemedtem: — Kodály ugyan nem szereti a Méltóságos Úr megszólítást, de szereti, ha mindenkinek megadják, ami jár. És ő a kir. Zeneművészeti Főiskola kinevezett tanára. Ilyen kinevezéssel pedig a „Méltóságos” cím jár. Jól számítottam. Nem merték ezek a címek bűvöletében élő vidéki „előkelőségek” elvenni Kodálytól, ami egyszer jár neki: egész itt-tartózkodása alatt méltóságos-uramozták. Az a bizalmas újság is groteszk következményeket szült, amellyel Sánta barátom, a polgári igazgatója jött el hozzám egy este. Elmondta, hogy Lengyel Imrét, az ünnepség fő szervezőjét tegnap azzal bízta meg az esperes, fogalmazza meg Kodály díszpolgári oklevelének a szövegét. O megijedve e feladattól, rögtön elszaladt Sántához. (Sánta Laci jó és tájékozott muzsikus volt: ő játszotta a második hegedű szólamát abban a vonóskvartettben, amelyet a katonai szökése közben minálunk Galántán megbújt Nagy Istvánnal, a kolozsvári konzervatórium akkori igazgatójával együtt rögtönöztünk.) Sánta elvállalta a feladatot, de azzal a hátsó gondolattal, hogy megíratja énvelem a szöveget. — Csak senki meg ne tudja — egyeztem bele. Harmadnap este ismét jött. — Esperes Imrének, Imre nekem, én neked, te nekem, én Imrének, Imre esperesnek. Találd ki, mi ez! — Elfogadták a szövegünket! — Kitaláltad. De az esperes túlzásnak találta azt, hogy Kodály Zoltán „igazi magyar, magas nemzeti zeneművészetünk megalapozója”. Nem . . ., nem Bartók elsőbbségét féltette; ezt mondta: „Talán nem Liszt és Erkel voltak-é azok, akik már a múlt században megalapozták nemzeti zeneművészetünket? Hát a Magasan repül a daru talán nem igazi népdal? A Második Rapszódia talán nem magyar zene? A Hunyadi László, a Bánk bán nem magyar opera?:” Hiába magyarázta neki Imre, hogy Liszt még nem ismerte az ősi magyar népdalkincset, amelynek első nyomait Kodály fedezte fel 1905-ben a Mátyusföldjén. Hogy aztán hogyan alakították ki az oklevél szövegét, azt csak Kodály mondhatná meg, mert mi azt soha nem láttuk. Hamarosan fájdalmas hírt hallottam: — A Nyárkánon előadását nem engedélyezte a „programbizottság”! — Hogyhogy? — Megtudták, hogy az egy angol —John of Fornsete nevű — readingi szerzetesnek az alkotása. Igaz, a szerzetes a 13. században élt, de „Angliával ma hadiállapotban vagyunk és az ellenség dalait mégsem adhatjuk elő!” Az igazgatónak azonban mégis sikerült megadásra bírnia a „bizottságot”, illetve Lengyelfalussy szentszéki tanácsost. Elmondta neki, hogy egy ilyen határozattal a korlátoltság gyanújába keverednének a galántai vezetők, ami Kodály fülébe is eljutna; s ő biztosan számonkérné tőlük ezt a „barbárságot”. De egy sokkal gyakorlatibb okból is amnesztiában kell részesíteniük a Nyárkánon „angolságát”: ha kidobják a műsorból, akkor egyrészt Imre hiába fáradozott eddig a betanításával, másrészt alig marad a műsorban többszólamú produkció. A döntés salamoni volt: maradjon a Nyárkánon műsoron, de a nyomtatott műsorlapon ne szerepeljen az angol szerző neve! Egyik sárga műsoros meghívó-példány tanúsítja: így is lett. — Mondja, maga tudta, hogy Kodály felesége zsidó? Mi lesz velünk, ha ott fog ülni Kodály mellett a díszhangversenyen, s tőlük jobbra meg balra a főszolgabíró és a magyar királyi megyei tanfelügyelő? Akkor, amikor Németország a szövetségesünk! — szegezte nekem a kérdést az esperes. A nagy nap előtt Elérkezett a dalosünnep előtti nap is, a szombat. Délután Sántával kimentünk a parkba, hátha láthatunk vagy hallhatunk valami ízelítőt. A volt Ester- házy-kastély falához illesztett magas tribünön, és távolabb, az évszázados fák alatt falusi gyermekkarok énekeltek. Lengyel Imre munkáját és Galánta, Felsőszeli, Kajal, Nyebojsza és Hódi közös népiskolai összkarát —figyeltük. A Nyárkánont gyakorolták négy szólamban, de sehogysem álltak össze a jólismert harmóniák. — Összecseréled a partitúra római és arab számainak a jelentését. Ahol beinted a szólamokat, ott kell azoknak megállniuk, ahol pedig megállítod, ott indítanod kellene őket. — Péter — fordul utána hozzám őszintén —, én azt hittem, te eleve rossz szemmel nézed a munkánkat. Ezért nem mertelek arra kérni, énekeltesd dalosaiddal a négy gyermekszólamhoz a két mély férfiszólamot. Tudom, e nélkül suta az előadásunk. 77
