Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)

rendezkedett — itt racionalista—szellem bukkan elő.(Ilyen megvilágításban tehát Boi- leau kísérlete az első modern kísérlet arra, hogy egy adott korban (nyilván az uralkodó osztályoknak megfelelő) vezető esztétikát, „poétikát” dolgozzon ki. így nem egyszerű „iskolai” vagy csak tudós viták színtere, ütközőpontja ez a fajta poétikai terület, hanem pretextus és jó alkalom is minden későbbi korban arra, hogy éppen az adott idő „progresszív-retrográd” ellenfeleinek „ringje” legyen. Vajon Dante-ék „dolce stil nouvo”-ja egyszerűen csak stílus-kérdés? Nincs-e ott mögötte a középkori szellem (minden, amit ez jelent) iránti bizonyos negáció? Vajon, amikor Hugo Her- nani-jának ama botrányos előadása volt, „pusztán” egyik színházi ízlés ütközött meg egy másikkal? Ismeretes Hugo saját az időbeli jelmondata: Üj népnek új művészetet! Mindegy mennyiben volt új az a nép, s menhyiben volt új az a művészet, egy azonban bizonyos: időközben valami kicserélődött a tudatban is. No, nem az egész, de valami eléggé lényeges. Új közérzet zsibongott, s ha nem is egészen új, de sokban módosult ízlés tört föl. Hugo-ék pedig tudatosan moderneknek vallották magukat. De okkal-joggal, kellő komolysággal föl se vethető, hogy kapcsolódtak-e a hagyományhoz. Hiába jelenti ki Hugo: „elvetettük a régi társadalmi formát, hogyne vetnénk el a költészet régi formáját is?” (Emlékezzünk: A „Proletkult” is majdnem szó szerint így fogalmazta meg programját. Tehát: a romantikus Hugo-ékhoz kapcsolódtak egyik szálon.) Mindez náluk, s mindenkinél a kijelentés szintjén marad, hiszen ez a „régi”, amit „elvetettek” bizonyos tartalmakon kívül alig jelent többet, mint a Boileau-féle poétika részleges vagy majdnem teljes elvetése. Sohasem a harsogó manifesztumok- ból, de az eredményekből induljunk ki, ha ítélkezünk. Hiszen Hugo-ék ars poeticájának szorosan köze van ahhoz, amit szintén az akkor is már „régiek” (a hagyományba tartozók), a De Viau-k, és a többiek hirdettek. Vagyis afelé gravitálnak, amit s akit szellemi elődjüknek éreznek: valakitől átveszik a stafétabotot: olyantól, aki értelmileg és affektive rokonuk. Aki felszabadítja őket, hogy saját maguk lehessenek. És mert a gondolkodásnak folytonossága van, sőt „jogfolytonossága” — föl se vethető, hogy benne valami egészen újról lenne szó. Ám a hagyomány vonzóereje minden egyénben, csoportban más és más súlypontot érint. S az egyén is hajlamos máshol érezni a hagyománynak azt a súlypontját, mely felé az egyedek vonzása hat. Nincs semmi alapom föltenni, hogy amit én most elgondoltam, ahhoz hasonlót senki semmikor nem gondolt el. Amit Hegel mond a különböző történelmi korokról (nemzedékekről): mindegyik azt érzi, hiszi, hogy kitüntetett módon csak ő éli át úgy a históriát — az nagyon igaz, mint jelenség. Persze: az illető kornak jórészt hamis tudata ez önmagáról, az előző korokról, azokhoz való viszonyáról. (Azért csak „jórészt” hamis tudat, mert mint már pedzettük: ezt úgy is fel kell fognunk, hogy ki minek gondolja, vallja magát — egy kissé az is, mert részint közérzetileg közeledik ahhoz, másrészt gravitálása, igyekvése, törekvése kiemeli valamicskét, pl. azon emberek sorából, akik nem képzelik magukat Napóleonnak. Ugyanis, ha veszem e kategóriákat: I. Az igazi Napóleon, II., Akik tudják, hogy nem Napóleonok,s nem is igyekeznek, hogy azok legyenek, nem éreznek lehetőséget sem stb. III., Akik Napóleonnak képzelik magukat, igyekeznek s lehetőséget is éreznek — könnyű átlátni, hogy a harmadik kategória az, mely a valószínűség szerint többet vagy hasonlót „él meg” abból a „cézári közérzetből” stb., amit itt gyűjtőnéven „napóleoninak” nevezhetünk, mint a másik két kategória. Komolyan kell vennünk Shakespeare III. Richárdját, ha,,úgy dönt, hogy gazember lesz”. Részint arra alapoz, ami bensejében van mint „lappangó”. Mégha nem is cselekedne „döntése” szerint, bizonyos, hogy döntésének valami következménye, velejárója lenne pszichéjében stb. Az önmagámról tett kijelentés, ha nem is igaz, de meggondolkoztatónak kell tudnunk.

66