Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)

az, amelyik kerek lett volna. Az, amit,.magával hozott”, nem tűnik el teljesen. Az egyed az ilyen krízist hajlamos csapásnak,s ebből következően valami,,sorsszerú'nek”felfogni.) A sorsszerűség ilyen értelemben a véletlen vagy véletlenek törvényszerűvé,- szükség- szerűvé emelése a szubjektumban, a szubjektum által. Pláne, ha ismétlődik is.

Ha bármilyen ismétlődést, „szabálytalan” vagy periodikus formáit a megismerésben, mint a lehetőnek és esetlegesnek „valósággá, igazolttá” s így bizonyos törvény- szerűséggé válásának fogjuk fel (Lásd: Hegelnél), még mindig körüljárható a kérdés. Kissé darabosan egyszerűsítve az ott jóval bonyolultabban jelentkezőt: ha az, ami ismétlődik, valamilyen törvényszerűként fogható fel, a véletlenek, az esetlegesek, mint ismétlődők, milyen fokon és mennyire „törvényesülnek”? (És persze: az ismétlődés maga törvényszerű-e? Az, hogy a dolgoknak ismétlődniük kell, vagy ismétlődnek: törvényszerű-e, és mindig az-e?) Mert amennyiben mindig megfigyelhető hogy van laposabb kenyér, dudoros gyümölcs stb, annyiban megvizsgálandó: melyek azok az egyedek, amelyek leghajlamosabbak arra, hogy a túl-evidens véletlenben részesüljenek,s akkor ezt meglátva mondhatom: X,Y,Z egyedek törvényszerűen mindig a túl-evidens véletlenben osztoznak. A sorsszerűség, mint az egyed, egyedek önfelismerése, noha nem általánosítható másokra, de rájuk— szubjektív síkjukat tekintve — igaznak mondható. Még pontosabban: igaz az, amit ők úgy fejeznek ki, hogy sorsszerű, igaz az, ami emögött van: ez pedig nem más, mint a túl-evidens véletlenben való ismétlődő osztozás. Tehát nem hamis tudat van itt — csak hamis megnevezés, nem a jól felismert szükségszerű. A sorsszerűségben hívő ezért nem lehet szabad. Önmagukról alkotott képük nem jelenthető ki egészében hamis tudatnak, csak amennyiben ki akarnák terjeszteni másokra is. Sőt: ha mások ekképp ítélik meg őket, vagyis úgy, mint ők saját magukat, ez sem mondható hamis tudatnak, csak hamis megnevezésnek, de annak mondható lenne, amennyiben a külső megítélő ezt át akarná hozni általában önmagára is stb. Ha a beteg betegnek érzi önmagát: tudata még akkor sem hamis önmagáról, ha eltúlozza vagy kitalálja betegségét, ugyanis betegsége így éppen abban áll vagy állhat, hogy felnagyítja, vagy kitalálja saját nyavalyáját. Az én tudatom sem hamis őróla, ha betegnek ítélem meg, csupán akkor lenne hamis a tudat, ha ő saját betegségét rám is vonatkoztatná, vagy én az én egészségemet rá is, vagy az ő betegségét önmagámra „venném” stb. Hamis tudat az, hogy „átvállalok” valamit, s nem tudom, hogy csak,,átvállaltam”— tudatomban ez úgy jelentkezik, mint valaminek a természetes következménye, olyasminek például, amit „én követtem el”, noha nem én tettem. Legtávolabbi esete ennek: a beteges bűntudat. Valamelyik ősöm régen — akiről nem tehetek, hisz én okozat vagyok — megölt valakit, s ezt úgy kezelem, mintha én tettem volna. E mögött embertelen bibliai gondolat: a többediziglen fenyegetése lappang. Ám az „előző élet”, az „újratestetöltés”, a „lélekvándorlás” vallásos tanaihoz is asszociálhatok. A vallás itt mint az embertelen bűnérzet fő forrása van jelen. A „sorsszerűség” mint öntudat, mint az önismerés egyik formája, vagy a magunkról alkotott kép naiv telosz-ba vetítettsége, kiterjesztése valami „belénk- épített” célszerű felé — az ismétlődés tényeinek figyelembe vétele alapján, semmi esetre sem oly egyszerű, mint első pillantásra tűnik. Gondolunk itt főként az ismeretelméleti-pszichológiai síkra. A „sorsszerűség” itt mint a történelemben túlélő egyedek által telosz-ba tett, odavetített bűntudata mutatkozik. Jórészt legalábbis hiperbolás lírai gondolat-mozdulat. Mint ahogy pl. az áldozat gesztusa mint etikai csereforma, szintén szinekdokhés jelenség.

Az 57. old. második bekezdés vége: Mi itt nem tudományos készültséggel és szándékkal — csupán íróként, kritikusként — egy előítéletet akarunk eloszlatni, szerény kereteink között. Az író sokszor csak sejt, de sejtése tudás, igazolás kiinduló59