Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 7-8. szám - MŰHELY - Páskándi Géza: Modernség és hagyomány (II)

ret azonkívül, hogy „határ”, az „eddig tart" s „innen kezdődik” vonala,tehát jel, „demarkációs vonal” az egy pontra koncentrálni nem könnyen,s nem mindigtudó figyelem számára, lehorgonyozza, egy helyre irányítja a tudat szétszóródásra hajlamos erejét, (a valóság a maga sokféleségével osztja meg és uralja tudatunkat: a tarkaság, divide et impera-ja ez), szóval mindezeken túl, ha egy képnek nem lenne kerete, tehát semmi sem szigetelné ki a környezetből, vonalai, formái folytathatók, meghosszabbíthatók lennének képzeletünkben. A József Attila-i „társadalmunkba elme kell nagy fénybe, / mely igazodni magára mutat” — ide asszociálható költői kép. (A sokféleségből a „nagy fény” kiszigetel.) A keret tulajdonképpen a nemlétező kontrasztos háttér feleslegessé tétele azáltal, hogy kizár: nem lenne szükség keretre egy szinte csupa fehér téli tájkép számára fekete falon.

A komparatív tudat (melynek része az antonimiás-végletes ellentétekben való — látásmód: jó-rossz, kicsi-nagy stb.) tehát pszichológiai értelemben kiszigetelő tudat is, másságra-érzékenység, hajlam, a másság emlékezete is. E „tudatsáv” nemcsak a hasonlóság- és különbségtevésben stb. tűnik ki, hanem a fokozódás tényeit is megragadja. A „fokozó tudat” a „szebbet”, „jobbat” is érzékeli: mindent, ami a nyelvtanban ,,-abb”, ,,-ebb”, ami „leg-”, „még”, ,,legesleg”stb. A variánsokat fogja fel, s ebben a fejlődést, a minőség fokait. (Azt itt most nem elemezzük, hogy a variánsok egyre messzebb sodródhatnak az elsőtől, ám valahol egy-egy szakasztott olyan lesz, mint az első stb.)

Az 56. old. második bekezdés hatodik sorához: Vagy pedig az „azonos”. Mert ami talán abszurd viccnek tűnik, például az ismert kérdés: miben hasonlít, egyezik egy sündisznó és egy rendőrcsizma, s a válasz: egyikkel sem lehet borotválkozni — szóval ez viccnek tűnhet, mégis igazságot tár föl: nemcsak valaminek a megléte, de valaminek a nem-léte is lehet a hasonlóság, rész-azonosság alapja. (Két munkást a kapitalizmusban például egy „hiány”, közös hiány köt össze, tesz osztály-azonossá: nincsenek birtokos viszonyban a termelőeszközökkel stb.) A felhozott tréfás példában pedig két dolog a használhatóság szempontjából abban azonosak (egyeznek meg), hogy egyik sem alkalmas az illető célra. Hasonlóságuk funkcionális, illetve funkcionálisan negatív hasonlóság. Az megint más, hogy a fentihez hasonló,.igazságoknak” mennyi a használati s egyéb értékük, viszont valaminek a haszontalansága nem elégséges ok arra, hogy ne vizsgáljuk meg egyáltalán. Ha az igazságot mindig csak mint hasznost keresnénk és fognánk föl—talán sose jutnánk el hozzá. Sőt: az emberi haszonhoz is jóval később. (Lásd még: köztudott a „haszontalan dolgok hasznossága”.) A kezdetben haszontalan dolgok legtöbbször csak jóval később „térülnek meg”, „fizetődnek ki”.

Itt említjük meg, hogy a hasonló az adagoltság, tehát arányosság, fokozatosság, perspektíva, végső soron a távolság és idő kérdéseit is fölveti. Arany János híres szép képe, amelyben a pusztai kétágast és kútgémet a föld vérét szívó óriás szúnyoghoz hasonlítja — távolsági kép. A perspektíva itt tehát: térnek és térben „látom” az időt. Ezt úgy kell érteni, hogy már jelenem pontjáról rálátok jövőmre. A síkságon az a fa, mely felé igyekszem, most még kicsi pont, a jelenemben haladok feléje, noha célom, s ilyen értelemben a jövőm. Perspektíva: a jelennek az az általam kitüntetett pontja, mely már a jövő, tehát a jelenben a jövő. Minél közelebb a fa — annál inkább közeledem ahhoz, hogy a jövő a jelenemmé váljék, ha elhagytam : ismét kisebbedik. Perspektívám retrospektíva lesz: az ember mint középpont, két legyezőszerű szárny: múlt és jövő két nyitottság, perspektíva és retrospektíva. Az emberek általában szeretnek a nagy pontnak látszóhoz kapcsolódni, azt hiszik az nagyobb, pedig csak közelebb vannak hozzá. A perspektíva jócskán meghatározza a hasonlóságot. Milyen értelemben?

55