Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Halász Géza Ferenc: Huszonöt éves az első Kodály-iskola
sem költségvetésünk nem volt az évre. Halláspróbákat szervezett a különböző iskolákban. Nem mondhatnám, hogy mindenütt szívesen fogadták, s a szülők is tartózkodtak. Az a hír járta, hogy nálunk csak zenélünk, táncolunk, ám írni és számolni nem tudnak majd a kisdiákok. Az előítéleteket legyőzve összetoborozta az első csoportot, tizenkilenc tanulót. A mi „tizenkilencünket”. Elindultunk. A padlásokon fölkutattuk a kidobott, használhatatlan padokat, amelyeket az egyik kislány, Érsek Évike édesapja ácsolt össze, hogy le lehessen ülni. Kaptunk egy szükség-tantermet is. Október 27-én volt az első tanítási napunk. Én a közismereti tantárgyak anyagát dolgoztam fel. Bebizonyosodott, hogy az ének-, zenei és táncórák nemhogy fárasztanák a kicsinyeket, hanem épp ellenkezőleg: felüdítik, szellemileg fogékonyabbá teszik őket. Nagyon jól tudtam ezt, hiszen mindennap lemérhettem a hatást, az ének- és — hetente egy alkalommal — a néptáncórák után. Beköszöntött a tél, nem volt tüzelőnk. Reggelente fél hétre jártam, hogy legyen időm papírzacskókba gyűjteni azt a szénport, amely még a háború előttről maradt a pincében, és bevizezve némi meleget adott. A begyújtófát a gyerekek hozták fölváltva a táskájukban. Közben mindvégig a figyelem középpontjában álltunk, kaptuk az ellenőrzéseket. Jöttek a minisztériumból és érdeklődtek az ország más részeiből is. Egészen csodálatosnak látszott, ahogy ezek a kis csöppségek megtanulták a kétszólamúságot, kifejlődött a ritmusérzékük, kézjelből felismerték a szolmizációs hangokat. De a többi tantárgyból is elérték, sőt meghaladták a követelményszintet — amikor nem kevés többletet kellett vállalniuk: rendszeresen felléptek, szerepeltek a különböző rendezvényeken. A tanév végét egy nyilvános vizsgaelőadással zártuk a színházban, ami véglegesen meghozta az elisme rést. Szeptemberre annyi volt a jelentkezőnk, hogy a szülők kérésére már két osztályt kellett indítani. A zenepedagógusok nálunk hospitáltak az ország minden vidékéről. Márta tanmenetet és tankönyveket dolgozott ki. Mikor is maradt rá ideje? Kodály gyakorlatait feldolgozva tiszta, művészi alkotásokhoz jutottak a tanulók. Az első végzős nyolcadik osztályunk már az Erkel utcai ,,kultúrpajtában” ballagott. Aztán elérkezett az a nap is, amikor átköltözhettünk ide, a szép új épületbe. Kodály Zoltán mondta az avatáson, 1964. február 18-án: „Ez a nap fordulópontot jelent a magyar művelődés történetében ... Ha végignézünk a kultúra történetén, a kulturális csúcspontokon mindenütt ott találjuk a zenét a vezető helyen. Ez az iskola nem zeneiskolának készült és nem ismételhetjük eléggé, hogy nem is zeneiskola, amint még ma is tévesen hiszik sokan. De ez az első iskola, amely szervesen beépíti a zenét az általános emberi műveltségbe ... megtanítják arra a tanulókat, hogy aki a zenével indul az életbe, evvel bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. . . A zenét az általános műveltségben kellő helyére kell állítani — íme a magyar pedagógia legközelebbi, legsürgősebb és legfontosabb feladata. Enélkül nem beszélhetünk komolyan a népművelésről és a kultúrának a néphez juttatásáról ...” Az ünnepség után a gyerekek segítettek hordani a székeket, iratokat. — Boldog, nagy pakolás volt — folytatja Szabó Józsefné. — Kiderült, hogy a Kodály- módszer alkalmazásával a növendékeink hangulata is más lett, mint a többieké, jobbak voltak, lelkileg is kifinomultak, fogékonyabbá váltak a szépre. A közösségi szellemet, felelősségérzetüket erősítette a közös éneklés, amelyben valakinek a tévedése már leronthatja a többi teljesítményét. És talán a mi tanításunk is szebb volt, mindenesetre sok örömet nyújtott. El sem tudtam volna menni más helyre. Azt nem állíthatnám, hogy nyugodt iskolában dolgoztam, de olyan nyugtalanság vett körül, amely szebbé tette az ember életét. Amikor a huszadik évforduló megünneplésére készültünk, Márta már nagyon beteg volt. Egyszercsak levelet hozott a posta, a beteg34