Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - VALÓ VILÁG - Vekerdi László - Bakos István: Önismeret és kutatás
hogy a néprajz azt vizsgálja, hogy mi jellemez egy-egy etnikai csoportot, egy egész népet, egy nemzetté, állammá szerveződött népet is kulturális vonatkozásban, társadalmi szerkezetben, történeti összefüggéseiben. De azt, hogy mi specifikus, mi jellemző egy népre, azt csak igen szigorú összehasonlítással tudjuk megvizsgálni. Tehát tulajdonképpen egész Európa néprajzát ismernünk kell ahhoz, hogy a magyarról valami sajátosat mondhassunk. Ne olyat, hogy a magyar lovagias nemzet, meg hogy a magyar lobbanékony, szóval ilyen frázisszerű dolgokat, hanem valóban meghatározni azokat a karakterisztikus jegyeket, amelyek például a nyelvet is jellemzik, amelyek egy kultúra, egy szokásrend sajátosságát jellemzik, munkaformákat jellemeznek. Bartók figyelt föl rá először, s én igyekeztem módszertanilag kifejteni egy előadásomban, hogy létezik egy sajátos rosta-rendszer minden kultúrában, sőt minden nyelvben is: van amit átenged, amit átvesz,s van amit következetesen elutasít. S a néprajzosnak, de minden kultúrával foglalkozónak, azt is figyelnie kell, hogy mi az, amit egy közösség átvesz és mi az, amit következetesen elutasít, mert ezekből jellemző vonások bonthatók ki. Bartók például népzenénk és a szomszéd népek népzenéjét vizsgálva észrevette, hogy a német—osztrák dallamtípus alig jelentkezik a magyar népzenében, s ha jelentkezik is, csak cseh—morva közvetítésen keresztül, százalékosan alig kifejezhető arányban! Hát ugyanígy roppant tanulságos, hogy a Grimm-típusú népmesék közül az olyan fajta mese, mint a Hófehérke és a hét törpe és egy sor Grimm-mese, ami roppant népszerű Nyugaton, az a magyar népmesekincsben egyáltalán nem jelentkezik paraszti előadásmódban soha, holott közel 200 vagy még több kiadás forog közkézen Magyarországon a Grimm-mesékből, az iskolai olvasókönyvekben előforduló Grimm-meséket nem is számítva! Nem választhatjuk el tehát egymástól az egyetemes néprajzot s a magyart, ám — amit ritkábban szoktak hangsúlyozni, az egyetemes néprajzot is csak a honi tükrében érthetjük meg. A néprajz két nagy ágának honi helyzete? Erről tán kérdezzenek meg másokat, fiatalabb kutatókat. — A magyarság néprajzát — kezdte a beszélgetést egy egyetemes néprajzi kutató — általában magas színvonalon s igen jól művelik nálunk; ennek a legerősebbek a történeti hagyományai is. Az egyetemes néprajzi kutatások ellenben nem tudnak kellő szinten kibontakozni, s ez rengeteg problémát okoz. Magyar néprajzzal foglalkozunk — jól —, holott legalább európaival kellene! Az egyetlen, akinek számottevő egyetemes néprajzi kitekintése volt: Vajda László, 56 óta Münchenben professzor, neves szakember. Bodrogi Tibor és Boglár Lajos — a legismertebb honi egyetemes néprajz kutatók — is az ő tanítványai. — De lehet nálunk komolyan számítani egyetemes néprajzra, mikor a hosszú — 2—3 éves — expedíciók költségét az Akadémia aligha tudja fedezni? — Lehetne azért tágítani a kört az elmélet, az irodalomtörténet, az őstörténet, a történettudomány, általában a kulturális antropológia felé. Másodéves egyetemista korunkban például megszerveztünk mi egy kis etnológiai szemináriumot Ecsedi Csabával (ma afrikanista); csupa elméleti kérdéssel foglalkoztunk, s ez rendkívül hasznosnak bizonyult. Persze végeredményben nem változtatott a helyzeten: az elméleti kutatások elmaradtak, nem tartunk lépést az egyetemes néprajzkutatás fejlődésével, s ezen nem lehet úgy segíteni, hogy expedíciókat küldünk szerte a világba! — Illetve úgy lehetne, ha Párizsba és Cambridge-be küldenénk „expedíciókat”! Mert a fölzárkózáshoz az kell, hogy valaki egy témát teljes irodalmával, problematikájával, elméleti s emberi hátterével együtt összeszedjen, s írjon belőle egy vagy két monográfiát! Az adatgyűjtéssel — akárcsak a történészek a levéltári munkára való kizárólagos hagyatkozással — tulajdonképpen az elméleti összefüggéseket kerülik ki. S mi történik? Rakja föl a kutató tömegével a jeleket, s végül a fától nem látja az erdőt! 23