Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
ostort. Hát hogyan magyarázza: aratás óta örökös hőség van, tipró kánikula lelkében- testében. Mintha elégni akarna, el a pipacsokkal, a pitypang bogával, porrá-füstté lenni, az égboltba izzani! Hogy magyarázhatná meg ezt Csóti Illésnek?! — Na, én megyek vissza, várnak a malacok. Aztán haladj kedved szerint! Azért hűsölj néha! És elindult Kelemen ki a tarlóföldre. Homlokán gondként virrasztott Etelka, szemében nevetett Sállai Szép Kata. Az járt az eszében: kiér, s rögvest gyíktojást szed! Egy egész kalappal! — s már vette le fejéről, nézte karimáját. A lovak, akár testvérek lettek volna, csöndesen kocogtak. „Előre figyelj, Darvas Kis Kelemen! A szemed nem látja, hogy vonat közelít, hogy irgalmatlan dohog, ellened háborog! Fékezd a lovakat, amíg nem késő!” — a fák sikoltották, a fák szellő-lelke. — „Fékezd a lovakat, mert elüt a vonat! Mi lesz akkor véled, mi lesz asszonyoddal, mi lesz még nem gügyögő, apró fiacskáddal?!” A hirtelen látványtól a lovak megriadtak, riadtukban a szekérrel az árokba szaladtak. Döccent, nyekkent a szekér, leborult az eke, belévájta szarvát az árok földjébe. A vonat meg kegyetlen, dühödten robogott. Darvas Kis Kelemen utánanézett, arca fehérré vált, látása sötétté. „Mi lesz velem még ma, mondd meg, Uramisten, legalább hadd tudjam, hadd számoljak vele!” — Az ekét cibálta, nehezen emelte, arcába vér szaladt. Azután a lovakhoz lépett, megigazította a nyaklót, az istrángot, fogta a rudat is, úgy segítette, hogy a szekérrel a lovak az útra hágjanak. Mikor már ott álltak, zihálva, lihegve az út szélén, csöndesen szólt, a lovak bús szeméhez szólva: „Ne haragudjatok. Ilyet én még sohasem csináltam. Szemem mindig az úton járt előre, soha nem bal fele, soha nem jobb fele. Nem bámultam az égi árkot se, amit látni innen, lombok függönyétől, alul. Most álmodoztam: a túlvilágon jártam. Mennyben és pokolban, meg a tisztítótűzben. Magamat kerestem: arcomat, kezemet, tékozló szavamat, homályló szememet. Hát ezért nem figyeltem a vonatátjáróra.” — Hogy nem tudott mi többet mondani, fölült a kocsira s a lovakat ezentúl bánattal nógatta. Kicsi fiára akart gondolni, jövendő Darvas Kis Bálintra, hogy csikót ellik néki Csinos, vénülő kancája. S hogy együtt nevetnek majd reggel, délben, este, s hogy meg- irigyli őket minden szép menyecske, s hogy együtt aratnak majd: Etelka markot szed, Bálint kötelet hány, ő meg rendet vág, s közben kisnyulat les, hátha elbújt valahol ! Mikorra ezt elgondolta volna, kiért a tarlóra. Nézte a bakról a sápadt világot. Csak nézte, nézte megigézetten, s ahogy nézte: tekintetében megéledt a tarló,a szürke égből megolvadt a napfény. Sóhajtott a búza, cincogott a szellő. Katát látta újra, amint hajladozik, kéveszőke haját, földfekete szemét, égfehér fogsorát. Etelkát ősszel ismerte meg. Kukoricát törtek, eső permetezett. Akkor, úgy érezték, bánat készült égben és a földön, hát összekapaszkodtak, össze az ősz ellen, a varjú-szülők ellen, össze egymásért! És az eső hasztalan hullt. Hasztalan feketült eléjük tekintet. „Ne akard azt lányom, Boda Etelka, hogy a markot menyecske szedje az urad kaszája után! Nem illő az, nem jó! Higgyél nekem, lányom! Sál lai Szép Kata még pártában van, csak bajt hozhat rátok! — De miért, anyám?! Én hiszek a páromban, Darvas Kelemenben, én szeretem őt, 5 is szeret engem! Ha nem így lenne, gyümölcse most nem kínozhatna! A búza meg 13
