Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
lógatja már a fejét, várja a megváltó kaszát! Én teherben vagyok, anyám, markot szedni hogyan is mehetnék?! — Én szóltam neked, lányom. Rosszat nem akarok. Majd emlegesd meg szavam, hogy csak jót akartam! — Ugyan anyám, ugyan! Hát mért bánt bennünket! Most a munka a fontos Kelemennek, nekem meg a gyerek! Mi szerelemmel szerettük meg egymást, nem a föld köt össze, a vagyon, a ház! Mért kárálnak folyvást, hogy megszomorodjam?! — Több szavam nincs hozzád! — Hát ilyen ne is legyen! — Jól van, lányom. Az isten megáldjon.” Akkor Etelka sírt. A konyhában zokogott. Kelemen dühében majdnem ordítozott. És eljött az éjjel. Az ágyban összebújtak. Etelka nagyhasát az urának mutatta, az ujjak beszélgettek, jeleket váltottak, élők az élővel titkokat suttogtak. És Darvas Kis Kelemen másnap aratni kelt. Kaszát, gereblyét, kannát a szekérderékba, s indult a Csinossal a Sallai-portába, Sállai Katáért, a marokszedőért, kezes sarlójáért. Darvas Kis Kelemen ült a bakon, és nézte, hunyorító szemével révükén nézte a neszező búzát. ,,Hát, megérkeztünk. Ez lenne az!” — mutatta Sál lai Katának. „Ahogy elnézem, szépséges időnk lesz, egy egész kanna vizet is megiszunk csurgó verítéknek!” És Kata csak nevetett. Míg Kelemen kifogta és a saroglyához kötözte a lovat, Kata elszaladt. Be a harmatos búzába — s nemsoká előtűnt: pipacs a markában, szőke hajában ékes búzavirág. „Ezt neked szedtem, Kelemen, tűzd a kalapodra! Mikorra lehull a pipacs véres szirma, addigra kész leszünk!” „No, akkor Kata, hozzá se kezdjünk, vagy máris kész vagyunk!” És kedvvel nevettek. „A sarkadban leszek, mintha üldöznélek!” — Kata a markot szaporán szedte. „Azt mutasd meg inkább: kerülj el, ha tudsz!” — válaszolt Kelemen. Nem érezték a megtipró hőséget. Könnyen járt a kezük, a lábuk könnyen lépett. Csak délben, a szekér árnyékában riadtak meg csöppet. Szemük összeakadt, kezük összetévedt. „Ne játsszunk így tovább, Darvas Kis Kelemen. Vár otthon Etelka ... ne játsszunk így tovább” „De hiszen mi rosszat tettünk?! Rendet kaszáltunk, kévéket kötöttünk! Nem játszottunk mi, Sál lai Kata!” „Te is tudod, Darvas Kis Kelemen, úgy játszottunk mi most, hogy nem is játszottunk. Higgy nekem, nem miattam mondom, nem én- miattam . . .” Azután nem szóltak, már semmit sem mondhattak. Ki-ki összecsomagolta elemózsiáját, apró pihenésnyit ültek még hangtalan, a tarlót bámulták. „Fogjunk neki újra, itt az ideje!” — Kelemennek rozsdás lett a szava. A kaszáját a vállára vette, s elindult a föld pokla fele. Alkonyig dolgoztak, szótalan. Akkor abbahagyták, s a terülő homályban a kévéket keresztekbe hordták. Mikorra kész lettek, megvénült a nappal. A maradék vízzel arcukat megmosták, fölültek a szekérre, s hazaindultak. Alig-alig szóltak. Hogy csak: „szépen haladunk”, „holnapra készen lesz”, „holnapután már a koldusok is jöhetnek kalászt böngészni”. De a karjuk összeért. A válluk összeért. Forrók voltak, mégis hűsítették egymást. A falu már bágyadt volt, mikorra beértek. A Sallai-portánál a Csinos megállóit. „Ne haragudj, Kata, úgy érzem ...” „Nem szabad, Kelemen, tudnod kell, nem szabad!” — 14
