Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 7-8. szám - Ördögh Szilveszter: Virágballada (Elbeszélés)
ÖRDÖGH SZILVESZTER VIRÁGBALLADA ,,Mi lelt téged, Darvas Kis Kelemen? Miért nézel rám a vak éjben, miért hallgatod untalan udvarod csöndjét? Menj a szobába: asszonyod már veti az ágyad, asszonyod szemén már könny virágzik. Téged vár simogatásra, hú's kezed ölére: benne fiatok már virgoncán rúgkapál! Menj a szobába, hagyd nékem az éjszakát! Fáradt vagy: száz kereszt gabonát hordtál ma szérűbe, ezer kéve árpát dobtál a cséplőbe, millió szem búzát kötöttél zsákokba. Fáradt vagy, pihenj, Darvas Kis kelemen, ne virrassz én- velem!” — s az égbolt elhallgatott. A csillagok még nézték a földi árnyékembert, várták mozdulását, sötétbe foszlását. Nagysokára végül parázs villant, s eltűnt. Darvas Kis Kelemen bement a konyhába, poros, nehéz ingét levetette, a fogasra aggatta. A tűzhelyen zenélő fazékból vizet öntött a ráváró lavórba: kezét megmosta, nyakát megmosta, arcát sok szappannal gondtól is lemosta. Mikor készen volt, bement a szobába, ránézett fáradtan riadt asszonyára, odalépett hozzá, tenyerét nyújtotta, szótalan szólaltak ujjai:,,Itt vagyok, lelkem, Darvas Kelemenné, én mátkapárom, nehéz virágom, ne félj hát, ne riadj.” S álltak a csöndben, a lámpavilágban. — Virradatkor indulni akarok. Fölszántom a tarlót, föl a férgek ellen, föl a napfény ellen, föl az eső ellen. Majd krumplit vetünk belé, zsenge tarlókrumplit. Virradatkor már indulni akarok. Nem beszéltek többet. Szótlan lefeküdtek, s hallgatták az aléló éjszakát. Darvas Kelemenné, Boda Etelka, kezét nehezült ölére szorította, csigatta éledő fiát, megszületendő Darvas Kis Bálintot. ,.Miért kellett nékem ez, keserves Úristen?! Mért hoztál bajt rám, fájdalmas örömöt, bénító bánatot?! Jaj, nekem, Sállai Szép Kata! Jaj, áldott feleség, jaj, átok-szerelem!” — Darvas Kis Kelemen némán fohászkodott, szűkölve sóhajtott. — ,,Adj álmot legalább, álmot mélységeset, keserves Úristen, lelki békességet! — Aludj jól, én édes párom — Boda Etelka ujjai rebbentek, éjszaka lepkéi, csókot érintettek Darvas Kelemenre, zsarátnok-szemére, parázs-homlokára. Az álom elszivárgott, a hajnal-homokba ivódott, nyomot nem is hagyva. Darvas Kis Kelemen fölkelt az ágyból, nézte feleségét, termő asszonyát, ahogyan kucorogva szunnyad, arcán bimbózással, ujjai ökölben. Kiment az udvarra, a dermedt virradásba. Az égbolt is szürke volt, szürke az eperfa, szürke a meszelt fal, szürke a föld is. ,,Tán nem lesz forróság, tán eső permetez majd. A gabona zsákokban, akár zuhoghat is” — gondolta Kelemen. Az istállóba ment. Lucernát dobott a jászolba, fogta a vödröt, indult a kúthoz, vizet húzott, aztán újra az istállóban, térdére emelte a vödröt, a lovat kínálta. „Most igyál, társam, ma megszenvedtet a nappal.” 10
