Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - SZEMLE - Grezsa Ferenc: Németh László: Sajkódi esték

SZEMLE

NÉMETH LÁSZLÓ;

SAJKÓD! ESTÉK

Németh László életműsorozatának tizenhatodik kötete — az eddig megjelent hét regény- és négy-négy dráma-, illetve esszékötet után — az író 1957 és 1962 között írott tanulmányait tartalmazza. Az első kiadáshoz képest a könyv anyaga jelentősen bővült; főképp a Kiadatlan Tanulmányok e tájt keletkezett nagy tudománytörténeti írásaival, mint amilyen például A „vallásos” nevelésről című alapvető jelentőségű gondolati összegezés, továbbá az irodalmi publicisztika nyolc-tíz, a mindennapok aktualitásaihoz erősebben kapcsolódó darabjával. (Annak idején ez utóbbiakhoz is készült summázat: a Levél a miniszterhez — művelődéspolitikai rendszerezé- zése.) Elsőként könyvbe gyűjtve mindössze két rövidebb pedagógiai tárgyú cikkel találkozunk: az Egy gondolat története és Az ifjúsághoz címűekkel. De a teoretikusabb jelleget az újra- komponálás is hangsúlyozza: a kötet élére A második hullám helyett a Tudománytörténet fejezete kerül. Az 1962-es kötetet még a pedagógiai kísérleti tapasztalatok megfogalmazása, a műfordítói s drámaírói műhelytanulmányok sora inkább jellemezte. Most a filozofikus igény és tájékozódás kap vezető szólamot.

A sajkódi fél évtized Németh László termékeny korszaka. Jelzi ezt — amellett, hogy az esszéíró jobb megértését is lehetővé teszi — a szépíró alkotó aktivitása is. Ekkor születik az Irgalom jó harmada, a Változatok egy témára teljes anyaga, a Mai témák nagyobb része. A kísérletező hajlam — amely eddig a pedagógiából, a fordítói gályapadból s a hipertóniából formált laboratóriumot —, a regény- és drámaíró műhelyébe is betör. A tanulmány- s szépíró szempontjai egymást gazdagító képletekké vegyülnek: Égető Eszter édenteremtő ösztönét Kertész Ágnes a magasabb rendű erkölcs tudatosabb vállalásává fejleszti; A két Bolyai a dráma és dramaturgia frigyének kezdete; az Utazás műfaja okán nevezetes, mert az író egyetlen ismert vígjátéka (vagy pontosabban: tragikomédiája). Gondolati prózája viszont — már Vásárhely óta — élete- sebb, mint a Tanú-korszakban. A tanulmányíró új ars poétikája: „Gondolkozás és élet itt csak tapogatózva, egymást váltva mehet..

A mérhetetlenül gazdag sajkódi tanulmánytermés „az anachoréta magány, halálszéli kitaszítottság” állapotában keletkezik. A nagy szenvedélyek izgalmait ítélő bölcsesség váltja föl. Ha a szellem „rendező nyugtalanság”, most e kettősségből a

rendkeresés válik fontosabbá. Az elemzés készsége „a tudóst kitevő kitartással, alapossággal” fonódik egybe. Az indulatok hullámverése elcsitul, átadja helyét a szellemi méltóság- s fen- sőbbségtudat nyugalmának. A szemlélet is módosul: az analízis csillogását fölváltja a törekvés „a rendben tartó, az egészet egy nagy elvvel átöblítő, a molekulákat egy irányba mágnesező filozófia” megfogalmazására. Az író önjellemzése szerint „Montaigne-i” távolságtartás ez. Izoláció, elvonulás az élet elől anélkül, hogy a világ tagadása lenne. A Macaulay-esszében olvassuk: „Annak, hogy Macaulayt olyan szívesen olvasom, írói érdemén kívül van személyes oka is: olyan kor figurái közt mozgok, olyan társadalom válik sűrűbbé, életesebbé körülöttem, amely az utolsó tizenöt évben nekem is szívügyemmé lett.” Humorral, szelíd iróniával oldott rezignáció anélkül, hogy az optimizmus hitét föladná. A Pillantás az őstörténetbe így fejeződik be: „Rabokkal szemben lehet cárnak vagy fáraónak lenni, sőt tán csak annak lehet, egy magas és nagyjából egyenlő műveltségű tömeg azonban olyan közvéleményt teremt, amely a hatalom porcikáit is átjárja, s lehetetlenné teszi, hogy abból, ami eszköz, végzet legyen.” A kiválás nem tünete a gondolkodó válságának; sőt inkább arra a bizonyságra épül, hogy a „tapasztalat- s álomátadás”, az új világ elfogadása és formálása immár nem fölold hatatlan dilemma, hanem egymást elválaszthatatlanul föltételező s kiegészítő életelv. A régebben szép utópiának hitt álmokból — a Van és Lehet termékeny feszültségében — sok minden valósággá élhető. Az írói szemléletben, az ember és világ viszonyában — a zajló történelem külsődleges és hangos eseményessége ellenében — egyensúlyi állapot jön létre; innen a gondolatmenet ugyan meglassúbbodó tempója, de mélyebb sodrása, szélesebb áramlása.

Egy évtizeddel később újraolvasni e tanulmányokat — két szempontból is izgalmas élmény. Nemcsak az egykori stúdium szívet-lelket melengető emlékét idézi, hanem az eltelt idő távlatában az akkori fölismerések „sorsát”: hatását, kifejlését, történetét is mérhetővé teszi. A Garcia Lorca színpadá-ról szóló 1957-es tanulmány konklúziója, a zenénél egyetemesebb érvényű „bartóki modell” megfogalmazása azóta újabb magyar irodalmunk s kultúránk egyik vezérelvévé lett.Váteszi igaza, s megdöbbentő aktualitása révén hat ránk, amit Childe és Menghin őstörténeti tárgyú könyveinek ismertetéséhez hozzáfűz: „Az iparosodást lelassíthatja, bár az atomkorban ennek a lehetősége csökken, a föld anyagi tartalékainak felprédálása, s ami ma, amikor Malthus törvénye megfordulni látszik, valószínűbb: az ember eltelése azzal, amit az ipar rá85