Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - SZEMLE - Honffy Pál: Az oroszlán torka (20. századi magyar egyfelvonásosok)

ja tukmál.” Alig múló időszerűsége miattszinte mai írásnak tűnik az író hozzászólása az építészvitához; a „második hullám” programja: „Az ország új falait nagyjából fölhúzták, a vakolat még hiányzik ... abban már senki sem kételkedik, hogy ami előtte van: az épület, olyan, amelyben a nemzetnek hosszú időre kell elhelyezkednie .. . de nincs világos képünk, hogy a falak közt hogy is kell berendezkedni, az új bútorok közt hogyan viselkednünk.” A Karácsonyi üzenet — külföldi magyarságnak szóló — tanácsát Illyés későbbi könyve, a Hajszálgyökerek teszi még érdekesebbé: „Ködvárak helyett építsétek az összetartozást, kinn egymás közt, de erre, a nemzettel is. Meddő duzzogás, jólét hajszolása helyett iparkodjatok hajszálereivé válni a vérkeringésnek, mely tán már holnap, de tán csak később, belétek lövi, s rajtatok át a világba a magyar szellem oxigéndús, életfrissítő vérhullámát.”

A sajkódi korszak írásaira nagy belső tágasság a jellemző. A tanulmány lehetősége az önéletíró és szépíró horizontjaival bővül. A kötet vezértanulmánya — A „vallásos” nevelésről — nemcsak az „ész és a szív”, a „vadember és filozófus” gondolati megbékítése, Toynbee történetbölcseletének kritikája, hanem egyszersmind az író önvallomása is világnézete laicizálódásáról. Hogyan fogalmazta át magában a vallást az erkölcs szinonimájává, miképp sikerült megszabadulnia a transzcendens hit járószékétől. De egy kissé továb bírása és megoldása is az Égető Eszter problémájának: „A hősnővel szemben, aki a lélek, a megértés szerepét kapta, Méhes lett az

AZ OROSZLÁN TORKA 20. SZÁZADI MAGYAR EGYFELVONÁSOSOK

Az oroszlán torka című kötet cáfolatul és bizonyításul született. Annak a tévhitnek mond ellent, mely szerint a magyar irodalom nélkülözi a jó egyfelvonásosokat, és e gazdag válogatás közreadásának éppen az a célja, hogy „bizonyítsa a műfaj életképességét, jelentőségét, korszerűségét" — mint ahogy a kötet összeállítója, Osz- tovits Levente írja az utószóban.

Harminckilenc író ugyanennyi drámája: imponáló mennyiség. A teljes magyar repertoár természetesen jóval nagyobb ennél, hiszen a szerkesztő következetesen ragaszkodott az egy író — egy mű elvéhez, vállalva ezzel még a színvonalbeli egyenetlenségeket is. A számszerű gazdagságnál meglepőbb azonban az alkotói módszerek, az irányzatok, az írói szemléletmódok és törekvések sokszínű változatossága. S mindezt egy

intellektus, az elemzés, a Kelettel szemben a Nyugat. Az egyik felem tehát, hisz világos, hogy a másik fél, az eszteri, ugyancsak én vagyok.” Mintha e konfliktusra lenne válasz a tanulmány summája: „A sejtjeimbe írt hithez eszem hitetlensége nem érhetett le, vagy amikor már leért: igazolni és táplálni kényszerült.” Egy-egy bekezdése regények és drámák alapeszméjével azonos. Az Irgalom, a Nagy család, a Gandhi, a Cromwell itt kielemezhető csírái tanúsítják, hogy a tanulmányíró és szépíró Németh László meghasonlása, melyet a régebbi kritika előszeretettel állapított meg, legalábbis a sajkódi időszakra vonatkoztatva, tévedés. Soha nem kapcsolódott harmónikusabban össze az írói teljesítményben a pedagógusi hit, a természettudós elemző józansága és a feladatvállalás erkölcsi bátorsága a regény- s drámaíró ábrázoló hajlamával, mint ekkor. A teljes ember személyességével vallja meg: A tanulmány témáját „nemcsak mint problémát ismerem, hanem belülről is; ha jól meggondolom, ez életem rövid története.” Még a tudománytörténet se csak a szellemi regenerálódás stúdiuma, hanem a morális és írói intellektus kielégülése is egyben: „Számomra legalább nagy letöréseim idején, amikor pályámat kudarcnak éreztem, mindig vigaszul szolgált egy szép, sikeres emberi élet történetében elmerülnöm” — írja. Az írói mondandó nem aprózódik el az értekező- s széppróza elkülönülő műfajaiba, az egyes művek egyre inkább az egész életmű törvényeiről vallanak. (Magvető Könyvkiadó, 1974.)

GREZSA FERENC

olyan műfajról mondhatjuk el, amelyet színházaink egész a mai napig mostohán kezeltek.

Helyet kaptak a gyűjteményben olyan művek is, amelyek tulajdonképpen nem a színpadi előadás számára íródtak. A megjelenítés vagy az antik klasszikus drámaforma követése csupán a költői kifejezés sajátos módja Juhász Gyulánál, Babits Mihálynál, Balázs Bélánál és Weöres Sándornál. A költői stilizáció talán Áprily Lajosnál hat leginkább a drámaiság irányában, hiszen az Oedipus Korinthosban egyetlen sorsfordító órába sűríti hősének elindulását végzete felé.

A másik póluson a színházi szakemberek (Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Lengyel Menyhért) tudatosan megkomponált, színpadi hatásra törekvő egyfelvonásosai állnak. S a két pólus között számos egyedi próbálkozás; Ígéretes, de félbe86