Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)

— A keserves teremtésit... — ordított Mihálovics, s dühösen szárítgatta mellét a törölközővel — hát mért nem vigyáz?

Az asszony odakinn szótlanul, süketen szürcsölte a maga reggelijét egy rózsaszín bögréből.

— Ez a nap is jól kezdődik... — morgott a férj, és sietett befejezni öltözködését. — Az Úristen is ellenem van. Minden ellenem van. Csoda lesz, ha nem a mentők hoznak haza.

S fölrángatva tükröskönyökű felöltőjét, reggeli nélkül, köszönés nélkül, haraggal és keserűséggel a szívében, elrohant hazulról.

Behúzott nyakkal, komoran vágtatott le a külvárosi bérkaszárnya megviselt lépcsőin, elviharzott a kapualjban a késlekedő szemetes kocsit váró, hamuval, krumplihéjjal, moslékkal telt kosarak mellett, melyek közt egy piszkos,fekete kutya kaparászott, s végigszáguldott a hűvös, zajos, nyüzsgő utcákon, gorombán megkönyökölve a járókelőket.

Az,.Orient” lépcsőházában már nyugtalanul várta a későnjárók kis csapata. Az első, akit megpillantott, Jób Tibor volt — vékony, sápadt arcában mélyen ültek az acélkék szemek, kissé bandzsítva, mintha állandóan keskeny, s elég hosszú orra hegyére szöge- ződnének. Tulajdonképpen azonban egyenesen Mihálovicsra igyekezett nézni, némi csöndes szemrehányással s önfeláldozó büszkeséggel, mintha ezt mondaná:— Lám, az ,,új seprő” nem stréberkedik: tudja, mi a kötelessége bajtársaival szemben, s vállalja a közös sors minden következményét. Az ,,új seprő” a karavánba áll, a sivatag élet görbedt, imbolygó teherhordói közé, lemond egyéniségéről, függetlenségéről, s azt akarja és azt teszi, amit mindenki tesz és mindenki akar.

Ezt mondta Jób Tibor tekintete, s Mihálovics félig-meddig meg is érthette, mert kényelmetlenül elfordította sötét szemét, mintha a másik szemének világossága bántaná.

Jób mellett csak Barna és Micike állott. Barna szokatlan szótlansággal cigarettázott, s Mid az arcát púderezte, kis púderdobozának tükrébe nézve.

— Mi van Csutorás úrral? Hol marad az öreg? — kérdezte Mihálovics.

— Azt hiszem, valami baj van Ábel bácsival — felelte Barna, könnyed szívességgel, mintha tegnap mi sem történt volna köztük —, ő szokott mindig az első lenni az utolsók közt.

— Már tegnap is olyan rosszul volt— mondta vészes komolysággal Mici, pirosított kis száját bánatos o-betűkre csucsorítva. — Hallották, hogy köhög? Hazamenet meg folyton megállt, s a falnak támaszkodott. Úgy sajnáltam szegényt, bizony isten ... Ki tudja, mi lehet vele?

— Akkor mire várunk? A föltámadásra? — szólt komoran Mihálovics. — Indulás! Gyerünk!

S ő maga ment elöl, s ahogy beléptek az irodába, olyan vad szemmel meredt Stollra, aki órával a kezében, fölindulástól sápadtan várta őket, hogy az irodafőnök csaknem elejtette az órát.

De előkészített szónoklatát azért nem fojtotta magába. Hosszasan fejtegette, hogy a rosszindulatú, pontatlan és hanyag tisztviselők hogyan destruálják a jószándékú, pontos, szorgalmas új hivatalnokokat huszonnégy óra leforgása alatt, s általánosságban, az új tisztviselők okulására, megjegyezte, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.

A tisztviselők ügyet se vetettek a rejtett tőrdöfésekre, csak Jób irult-pirult, s szinte lelkiismeretfurdalást kezdett érezni, mintha késésével Stoll urat személyében bántotta volna meg. Hát még, mikor Stoll csakugyan személyes térre terelte a dolgot, s röviden vázolta a saját hivatalos működését, s példának állította saját becsületességét, saját lelkiismeretességét, amely nem tudná elviselni, hogy a fizetéséért nem dolgozza le a vállalt időt, s ezáltal kenyéradóit megkárosítja.

21