Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)
Mihálovics eközben nagy szusszanással fölébredt odabenn. Sötét volt a szobában, csak az ajtóhasadékon át sárgállott be a konyha világossága. A férfi fölkelt, meggyújtotta a villanyt, kinyújtózkodott. Mindenféle zűrzavaros, ostoba dolgot álmodott össze s a feje kábult volt. A padlón a széttépett újság foszlányai hevertek. Eszébe jutott a délutáni utálatos veszekedés, a délelőtti perpatvar. Csupa verekedés volt a napja. Legyintett, s újból megropogtatta csontjait. Aztán kinézett a konyhába: — Kész a vacsora? — Várjon, mindjárt — felelt az asszony cérnavékony,szenvedő hangon,s nem nézett az urára. Az látta fején a borogatást, s visszahúzódott. Mosolygott. Betegség, verekedés, kínlódás. Olyan mindegy. így is, úgy is: az ágyban összebékélnek. Papucsot húzott, s az újságszemetet félrerugdosta. A felesége nemsokára behozta a párolgó paprikáskrumplit. Fújva, szörcsögve, szó nélkül ették. Az asszony már levette a vizes kendőt a homlokáról. Mihálovics nézte fáradt, kimart, már nem szép arcát. De vékony teste, kerek melle még kívánatos volt. S a bőre finom. Csak az arcbőrét ette meg a festék. Vacsora után csakhamar levetkőztek, eloltották a villanyt és lefeküdtek. — Na, haragszik még? — kérdezte a férj. A nő vinnyogott valamit, ami nem volt se igen, se nem. Mihálovics mosolygott a sötétben, félrelökte a takarót, s odabújt a felesége ágyába. VII. Másnap Mihálovics későn ébredt. Sokáig dörzsölte a szemét, vakarózott, s ásítva tárta ki száját, szélesre, mint egy kapu. Oldalt pislantott: a felesége már nem feküdt az ágyban, a gyűrött lepedő ráncai, mint görbe szájak, vigyorogtak rá. Megtapogatta az állát: borostás volt. A ruhája rendetlenül hevert a széken, úgy, ahogy az este lehányta magáról. — Gizi — kiáltotta, — a reggelit! — Most forralom a tejet! — visította vissza az asszony a konyhából. — Siessen, siessen, elkések a hivatalból! Érthetetlen morgás volt a felelet. Mihálovics kidugta egyik lábát a takaró alól, aztán a másikat is és mindkettőt leeresztette a padlóra. Megcsapkodta a combjait, újból hatalmasat ásított, sfütyörészve öltözni kezdett. A tiszta mosdóvíz már várta a sarokba állított bádog mosdó táljában. Övig beszappanozta magát, s nagy locsolással csapkodta a vizet a hátára, a szőrös mellére. Az arcán csomókban állt a hab, s megint eszébe jutott a reggeli. — Mi lesz? — ordított. — Nem kapom azt a kávét? És belemerítette arcát a vízbe. — Mit kiabál?—sopánkodott a felesége,s már meg is jelent az ajtóban,a csorba kávéscsészével s egy nagy, fehérsárga vizes zsömlével. — Hiszen még csak most mosakszik! — Bugyburugy — hangzott a tálból a férje bugyogása, s nagy kezei ismét csapkodni kezdték a vizet a mellére, hátára. — Vigyázzon, szamár! — sikoltott a nő, de már későn. A szappanos, piszkos víz, amely már a földön is tócsákat alkotott, egy hullámával a kávéscsészét találta, s kinyomta helyéből forró tartalmát. A vizes zsömle gyorsan szívta magába a kávé és mosakodóvíz lotyakos keverékét. — Na most itt a reggelije — morogta dermedten, sápadtan s a méregtől hangját vesztve az asszony, s hirtelen fülig vörösödve, földhöz csapta a csészét, az elázott zsömlét, s bevágva maga után az ajtót, kirohant a konyhába. 20
