Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)

bizonyos beteg emberek lelki kielégülése a megaláztatásban, a Minderwertigkeitsgefühl kínos gyönyörűsége .. . No, itt vagyunk a Király utcánál. Isten vele, ha együtt járunk haza, majd beszélgetünk ezekről a dolgokról!

Jób sápadtan nyújtott kezet. Még nagy útja volt a Lipótváros kültelkéig, ahol fekete füstös köpködő gyárkémények, épülőfélben levő házak, nyaktörő gödrök és iszamlós, sáros buckák között lakott egy olyan utcában, amely csak a városrendezők térképén volt látható, a valóságban azonban csak üggyel-bajjal lehetett ráakadni.

— A szegénység perverzei ... — gondolkodott hazafelé baktatva. — És az én vonzódásom az egyszerű és alacsony dolgokhoz, az egyszerű és világos emberekhez? Perverzió? Mi hiányzik belőlem? Minek kellene bennem lenni, hogy olyan legyek, mint ez a fiatalember? És mi van bennem, ami nem enged olyanná lennem? Mi ez a szerzetesi . .. ez a beteg... ez az üresség, amit nem tudok érezni, megfogni . . . ami vagyok...

Egészen földúlva ért haza, irtózva önmagától, irtózva új barátjától, aki vonzotta és taszította, akit nem értett és akit szeretett volna sohasem megérteni.

VI.

— Péter, vegye le a lábát a díványról — mondotta a fiatal, festett-szőke hajú, púdertől mart arcú asszony az urának.

Mihálovics bordószín karakül-takaróval fedett sezlonon heverészett, mely az egymás mellett álló, olcsó fenyőfa ágyaknak volt tolva. A reggeli lapot olvasta, amely különböző földrengésekről adott hírt, az összedőlt házak s a romok alatt talált halottak és sebesültek pontos számadataival. Nadrágja fölcsúszott és kilátszott hosszú alsónadrágjából egy szürkés szelet, meg sárga félharisnyája — töredezett bőrű, ormótlan, piszkos cipőjét a díványterítőre rakta föl. A felesége száraz és monoton hangon elhangzott figyelmeztetésére meg se moccant.

— Péter, nem hall? Vegye le a ronda lábát a díványról — ismételte az asszony, most már élesebben és ingerülten, készülődve belülről a közeli viharra.

Mihálovics szótlanul megnyálazta az ujját és lapozott egyet az újságban. Azt olvasta, hogy nyolc évre ítéltek egy gyilkost, aki a feleségét és a felesége szeretőjét lelőtte, amikor tetten kapta őket. Ugyanazon az oldalon megnézett egy gyászjelentést is, amely egy idegenről szólt: hogy 86 éves korában csöndesen elhunyt s koszorúk mellőzése kéretik.

Az asszony keze görcsösen összeszorult, s vékony, vértelen szája megrándult.

— Nem hall? — üvöltötte egyszerre vékony, rekedt, hisztérikus hangon. — Meddig könyörögjek még? Ki vette azt a díványt, ki vette azt a takarót, maga vagy én? Kinek a pénzéből van lakása? Talán a maga három krajcárjából? Az én lakásomból csinál istállót? És a füle botját se mozgatja, ha szólok? Én kínlódjak, dolgozzak, főzzek, mossak, súroljak, takarítsak, mint a kutya, maga pedig összerondítja a bútoromat? Ne olvasson, hallja! Vegye le a lábát! Nem veszi le a lábát? Vegye le a lábát! Nem veszi le a lábát? Vegye le . . .

Mihálovics, mintha kuka lenne, se nem szólt, se nem hallott. Egykedvűen fordított újból az újságban. A nő kifulladt tüdővel, sírásra csukló, rángatózó torokkal, robbanó dühvei állt ott, ujjai begörbültek, s sziszegve, tajtékozva kikapta férje kezéből az újságot és darabokra szaggatta. A papírdarabkák széthavaztak a félhomályos szobában.

Az ura, mintha csak erre az inzultusra várt volna, most fölugrott, elkapta az asszony csuklóját s belemeredt könnyes, sárgás, villogó szemébe.

— Őrült — mondta neki csöndesen s olyan rettenetesen, hogy a nő összerezzent, mint valami ítélet hallatára. Megrángatta a karját, hogy kiszabadítsa magát a kemény szorításból, de a férfi ökle dühös erővel fogta át a kék eres, vékonybőrű, ideges női kezet.

18