Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)
tettem és hazajöttünk. A feleségem sírt, kiabált, hogy egyszer egy életben így meg úgy, és én akkor is így meg úgy ... Egy hónapig veszekedtünk emiatt. De még most is említi néha. Azóta nem kártyázom. Azt ajánlom magának, fiatalember, hogy sohase vegyen kártyát a kezébe... Egyáltalában, ne menjen Grácba. Nézze kedves, vegyen inkább egy nyolcadsorsjegyet és üsse meg a főnyereményt. A szerencsét elszalasztani Isten ellen való vétek. Na? — Ne hagyja magát bepalizni —súgta Jóbnak Barna. De Jób Tibor nem érzett magában erőt, hogy ellenálljon. Nem hitt a szerencsében és különösen nem a saját szerencséjében, — a főnyeremény se csábította túlságosan. Mégis ez az öregedő, pocakos ember olyan szánalomra méltó volt megtépázottságában, elfuseráltságában, krajcárkapir- gálásában, hogy a sorsjegyet meg kellett venni. Stoll úr a sorsjegyüzlet befejezése után begombolkozott, fogta az esernyőjét és magányosan ellötyögött. A többiek libasorban kapaszkodtak alá a sötét lépcsőn, a rozoga, megfeketedett karfájú korlátba fogózva. Amint a kapun kiléptek, egyszerre, mint a pergőtűz, repült le a kalap a fejükről és Stoll úr meggörbítette kerek hátát, mint a hindu, aki a szent elefánt talpa alá akar roskadni. Az utcán, a különböző osztályokból kicsődült, oszladozó tisztviselők között egy magas, elegáns, puffadt arcú, monoklis férfi szállt az autójába. Egy percig láttatta csak az arcát, aztán meghajolva, hátsó felét mutatta feléjük, s eltűnt a kocsiban. Az autó dudált, s elsietett a gyalogosok közt, elsuhant a fáradt tekintetek elől, mintha valami vendég-királyfit röpítene el a nyomorúság cigánysátrából. — A diri ... — suttogták csöndesen, áhítatosan, félelemmel, gyűlölettel, irigy kedéssel, megvetéssel, hódolattal és undorral. — Ki ez? — kérdezte Jób Barnától, aki hazamenet hozzá csatlakozott. — A diri... — felelte Barna elfogódottan, de hirtelen ironikusra élezte a hangját. — Ami legfőbb istenségünk. Imádjuk, mert a papája is gazdag ember volt és a bőre alatt is tele van pénzzel. Imádjuk, mert tiszta gyermekszobában nevelkedett, míg mi az utcán hemperegtünk, mert külföldi tanulmányúton járt, míg mi a vurslit tanulmányoztuk, mert drága szeretői voltak, míg mi a Rózsa utcában elégítettük ki szexuális igényeinket. No, csak nem pirul el? Ránézett Jóbra, aki valóban elvörösödött. — Merre megy különben? A Nyugati-pályaudvar felé? Egy darabig én is magával megyek. A Király utcában lakom egy siralmas özvegynél, akinek anyja mosónő volt, s apját leütötte a hajókötél . . . Je^yszedő volt a propelleren . . . Nézze csak, én azért szívesen lennék ilyen direktor. Es egy csipetnyivel se lennék különb ember ennél a hóhemcupfernél. Egyáltalában: mivel különb a szegény ember a gazdag embernél? A szegénység csak helyzeti előny: morálisan tudniillik. Alkalomhiány különböző gaztettek elkövetésére, amelyek a gazdagsághoz vezetnek. De ha a szegény ember gazdag ember lesz, elveszti morálisan előnyös helyzetét s kisül, hogy alapjában éppolyan aljas, mint a többiek. A szegénység csak alkalomhiány, vagy ügyetlenség, vagy pech. Senki sem elvből szegény. Senki sem meggyőződésből szegény. Jób gyakorlatlan volt a vitatkozásban s nehezére esett követnie ezt az ötletmenetet. Inkább csak becsületből próbált ellenvetést tenni: — Vannak, akikönként választják a szegénységet, lelki szükségből .. . — Például? — Például a kolduló szerzetesek ... Barna hangosan nevetett, hátravetve furcsa vonalú, hosszúkás fejét. — Ugyan, édesem! Azok betegek ... A szegénység perverzei . . . Nem is a böjt, az önsanyargatás, a kényelem és jólét elutasítása a lényeges náluk, hanem egy lelki hogyishívják ... A lelki szegénység, a szerzetesi alázatosság nem keresztény erény, hanem 1?
