Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)

hangján együtt nevetett, vihogott velük az esti sétákon a ligetben, amelynek öreg fáit borzolgatta a fiatal tavaszi szél. Leültek a tó partján, a lábuk összeért, s amíg a lányok magas hangon visítottak, legmélyebb brummogásával igyekezett kontrázni nekik. Tóth Miska már nem ült mellette, barátságuk fölbomlott: különben is Miska titokban cigarettázott, amit ő nem mert volna a világért sem megtenni, s jobb szerette a cselédlányok társaságát, mint a kisasszonyokét.

Jób Tibor előtt sebes körben kavargott a sok régi arc: az apjáé, Miskáé, Szabó tanár úré, a három jó kedvű lányé, s egyszerre, egy rezzenéssel, visszazökkent az életbe. Fölemelte szemét a múltból és belemeredt Stoll apró szemébe, amely mereven, rosszallón és figyelmeztetőn szegeződött rá.

— Ki ez? Ki ez az ember? Ki ez az idegen? — kérdezte a fiatalember önmagától és másodpercekig nem ismerte meg a kövér arcot, s nem tudta elhelyezni emlékei közé. Aztán hirtelen észbekapott és fülig pirult. Kezében megrebbent a toll, amelyet már percek óta munkálatlanul tartott a levegőben. S a toll hegyéről egy tintacsepp hullott a gondosan teleírt papírlapra, mint egy kicsordult fekete könnycsepp.

V.

Mikor az óra négyet ütött, Stoll úr fölállt az íróasztala mellől, levetette koszos munkakabátját, s újra felöltötte az utcait. Odakinn már egy árnyalattal sötétebb volt, de benn az irodában, ahol a vaskályha is teljesen kihűlt, mégis forró pezsgés támadt, sürgés-forgás, csapkodás, kulcsnyikorgás, széktologatás. A vízvezetékből csobogott a hideg víz, s az összedörzsölt, habos tenyerek egymásután nyúltak a vízsugár alá. Mihá- lovics vörös, vaskos ökle, Barna hosszú, sárgás ujjai, Ábel bácsi csontos, aszott, májfoltos kezefeje, Micike apró ápoltkörmú kacsója lemosdotta a munka piszkát és kínját, s Jób új szappanával s frissen kapott törülközőjével szintén odaállt a csaphoz. A feszes, kínos érzés, mely reggel óta hatalmában tartotta, a hideg víz csókjára megoldódott, s mikor Barna szappanos ujjakkal arcon csípte a visongó kislányt, fölszabadultan nevetett.

Útra készen állottak, amikor Stoll úr kicserélt, nyájas, csaknem alázatos hangon megszólalt: .

— Egy pillanatra még hölgyek és urak. Az osztálysorsjáték új osztályára remélhetőleg mindenki megújítja a sorsjegyét. Csutorás úr az utolsó húzáson visszanyerte a pénzét, neki nem kell fizetni. Barna úr szerencse fia: duplán megkapja a pénzét. Vagy vesz két nyolcadot egy helyett? Akar?

— Nem, köszönöm — felelt savanyúan Barna —, nem szeretem, ha túlságosan üldöz a szerencse. Mire jó az a nagy mázli? Marad egy.

S fanyar képpel átvette az új sorsjegyet. A többiek is átvették a magukét s előkotorták az érte járó pénzt.

— Maga nem akar szerencsét próbálni, Jób úr? — fordult most az irodafőnök szemérmes mosollyal az új tisztviselőhöz.

— Én . . . kérem . .. nem tudom ... — hebegett Jób, mert azt se tudta, van-e annyi pénze, amennyibe egy ilyen papiros kerül.

— Pár pengő az egész — biztatta Stoll — és ha megüti a főnyereményt, akkor aztán meg van alapozva az egzisztenciája. Én egyszer nyertem kétszáz koronát, még békében, tudja milyen sok pénz volt az akkor? A feleségem még egészséges volt — tudja, daganat nőtt az agyában és most mindkét lába béna, egész nap ül a karosszékben és jajgat, — mondom, egészséges volt, elutaztunk Grácba. Három napig voltunk ott, az eső folyton esett, mit tehet az ember? Beültem a kávéházba kártyázni. Az egész pénzt elvesz16