Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)
zuhant abba a különös félálomba, amely elmossa a körülöttünk levő valóságos világot, t s elmúlt életünk szilánkjait villogtatja meg tarka összevisszaságban. « Ott állt a régi ház szobájában, amelynek ablakpárkánya már oly közel süllyedt az utca r szintjéhez, hogy a járókelők térdét lehetett látni. Apja — a városi közgyám — kerek í pápaszemét homlokára tolva járt-kelt a szobában, s hol mormogva sűrű bajusza alatt, < mintegy csak magának beszélt, hol harsogott és fehér fogait villogtatta, mintha sűrű < tömeghez intézné szavait, az egész világhoz, amely körégyűlve a gömbölyű földtekén, figyeli. I — A becsület? — suttogta és kiáltva folytatta: — Én becsületes ember vagyok! 1 Becsületes ember az apád, Tibor! A polgármester Márton-napon fölköszöntött a kaszinóban és nyilvánosan kijelentette, hogy az apád tisztakezű ember és az árvák igazi atyja! Ez vagyok én! Látod? Ezért nem tudom megcsináltatni a lyukas cipődet, te bibasz, és ezért kapsz krumplilevest vacsorára! Az asztalon zavaros sárga bor állott üvegben, az apja töltött, ivott és elcsöndesedve mormogott: — Sokan vannak a becsületes emberek. Az ostoba Zubkó a járásbíróságon is mindig azt mondja: én teljes életemben becsületes voltam. Ő is krumplilevesen neveli a köly- keit. Hallod? A Zubkó Matyi sem kap ám csokoládétortát: az ő apja is becsületes ember! Ezt már megint kiáltotta, s utána megint ivott. — A becsület az ostobák ürügye, amért nem vitték semmire. A tehetetlenek takaróznak a becsületbe. A polgármester, látod, nem mondja, hogy ő becsületes ember. Hehehe! Bezzeg ő nem mondja! Hát te? Te is becsületes ember akarsz lenni, mint az apád? Mi? Hogy igen? Te gazember! Becsületes? Lódulj, mert megnadrágollak! S a gyerek sírva szaladt ki az ajtón, a kisudvarba, ahol a barna csirkék, fehér kis kakasok csipogva rebbentek szét előle. Ott hamar fölmászott az eperfára, csöndesen sírt egy verset, aztán bekapott egy szem fekete epret, még egyet, s megvigasztalódva teleette magát, hogy egész lila lett a keze meg a képe. Hogyan is lett abból a könnytől-gyümölcstől maszatos arcú kis kölyökből egy másik ember, aki most keszegen és csöndesen ül egy csomó idegen között és körmöl, hogy pénzt keressen? Hogyan nőtt a sápadt, sima kis arcon szakáll, amit mindennap beret- válni kell, hogyan cserélődött ki fehér gyermekmelle, csupasz lába a mostani szőrös, durva tagokkal? Hogyan változott régi friss, magas hangja, amely vasárnap reggelenként tisztán és élesen röpködött a piaristák templomának kórusán azzá a rekedtes, középmély hanggá, amin most szólal meg? Már nem ült az eperfa gazdag ágain, hanem az iskolapadban, amelyet a váltakozó generációk titkos jelekkel, évszámokkal és imádottaik nevével farigcsáltak tele. Némelyik hieroglif éjsötétre feketült s körvonalai elmállottak, más még csak alig piszkolódott, s frissen mutatta a fenyőfa erezetét. A padban Tóth Miska ült mellette, a legnagyobb betyár az osztályban, akinek szőke haja örökösen szép, domború homlokába lógott. A katedrán Szabó tanár úr magyarázta a csillagászati földrajz elemeit, gömbölyű hasát kinevezte földgömbnek, cingulumát egyenlítőnek, s miközben a szélességi és hosszúsági köröket szabdalta bütykös ujjával a reverendáján, mintha keresztet hányna, a paróka félrecsúszott pilisén, s ahogy megfordult, kisütött fejebúbján a kis fehér félhold. Afiúk pukkadoztak, sTóth Miska hozzákoccintotta térdét az övéhez, amire olyan csiklandás futotta el, hogy muszájt elröhögnie magát. Szabó tanár úr villogó szemmel hajította ki a folyosóra, és ő mégis boldog volt, s akkor is boldog volt, amikor tízpercben az udvaron Tóth Miska fölkapta, megforgatta s földhöz csapta. Két év múlva aztán beleszeretett a püspöki jószágigazgató nagy keblű, nevetős lányaiba, egyszerre mind a háromba, akik mindnyájan idősebbek voltak nála. Mutáló 15
