Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)

papírt igazított a gépbe, s a gép hengere fölött élesen, szemtelenül, s valami különös gúnnyal nézett föl a fiatalemberre. Jób Tibor egy pillanatra benne felejtette szemét a tágas, kiismerhetetlen szemekben, aztán zavartan elfordult.

— Még valaki van itt — gondolta, mert a kislányt, akinek háttal ült, eddig jóformán észre se vette.

Ötödfél órát töltött egy kicsi, igénytelen s mégis csupa ellentéttel, csupa feszültséggel telített társadalomban, s már barátai voltak és ellenségei ...

Barátai és ellenségei — és még valaki, akiről nem tudta, barátja-e, vagy ellensége.

IV.

Csendesen percegtek a tollak a cégnyomásos papiroson — azon a papiroson, amelyből öt év vagy tíz év múlva olcsó zacskókat csinálnak külteleki cukorkaárusok, kofák, gesztenyésnénikék számára. A kezük vonása ott lesz a papírzacskón, amelyből talán ugyanők fognak negyedkiló szőlőt szemezgetni a hivatalból hazamenet — öt vagy tíz évvel öregebben s szomorúbban —, de talán egy nagyon finom, másvilágból való kisasszony forgatja benne a forró gesztenyét, miközben bundás, elegáns gavallérja a korcsolyapályára kíséri. A pillantása talán ráesik a szavakra, amiket ők írtak egykor, arra, hogy átvitel vagy áthozat vagy összesen, s aztán összegyűri és eldobja a csatakos utcán a staniclit. Ó, mért nem írhatják egyszer azt, hogy: szeretlek, te ismeretlen, távoli úri szűz, aki kezedben tartod a papirost, amire az én kezem írt valaha, vagy csak azt, röviden, boldogtalan vagyok!

A szolga szenet tett a kályhára, s a szénpor sustorogva, pattogva hullott a lángba. Az írógép kattogott és csilingelt, néha egy itatóshenger ütődött keményen a teleírt papírlapra, s a telefon megszólalt időnként Stoll asztalán. Egészen világos őszi délután volt, de ennek a világosságnak nem volt semmi fénye, melege. A nap alácsúszva dele- lőjéről eltűnt a háztetők s kémények mögött, scsak a bágyadt, szomorú világosság maradt meg a legkisebb mellékutcában is. Ilyenkor jó ebéd után, kellemes szundítani egyet a díványon, összehúzva kissé a függönyöket.

Jób Tibor,..az újdonsült hivatalnok, egyszerre úgy érezte, hogy jó lenne hazamenni már, elég volt, elég volt a honnan és hovából, a szállítási illetékből, a vevény bélyegilletékéből, a mérlegdíjból! Mintha hirtelen álomba merült volna, elmosódott előtte minden, Mihálovics kerek feje vörös nappá vált, mely lenyugszik a láthatáron, a dombok mögött, s az írógép kattogása úgy hangzott valahonnan messziről, mint édesanyja varrógépének zakatolása, amelynek tűje alól hosszú fehér vásznak omolnak végtelenül. Ő maga kicsiny gyermek volt, ott ült egy sámlin a földre özönlő vásznak mellett, s kakaót ivott a nagy csészéből, amelynek aljára kínaiak voltak festve és bambuszház. Amint a kakaó fogyott, egyre világosabb lett a kép: előbb a bambuszház görbe fedele tűnt elő, majd a kínaiak copfos feje, aztán a ruhájuk, a földön ülő gyermekek s a törpe bokrok . . . A kakaó nem ízlett, de azért itta türelmetlenül s makacsul, hogy elérje a csodálatos világot, amely jutalmul várta a csésze fenekén . . .

Fölrezzent, s megint fejnek látta Mihálovics fejét, s telefonnak a telefont, amibe Stoll figyelmes arccal s kínos-édes mosollyal susogott kínos-édes szavakat: parancsára . . . méltóztatik ... kegyeskedik ... s végül: alázatos tisztelet.

— Fáradt vagyok — gondolta csüggedten, — kutyafáradt. Ezt nem szabad: dolgoznom kell, mindegy, hogy mit. Lássuk csak azt a mérlegdíjat...

S újra nekirontott az íveknek, s körmölte a vasúti állomások nevét s a díjak összegét. Vác: írta le szép, figyelmes betűkkel, s csak az utolsó tollvonásnál jutott eszébe, hogy hiszen ... És megint, egy pillanat ezredrésze alatt, egy öntudatlan rezzenéssel, vissza14