Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)

— Hallja kolléga úr, minek froclizza az új fiút? Törődjön maga csak a maga díjvisszatérítéseivel ...

Mihálovics fölemelte kockafejét, s szeme kitágult a fojtott utálattól. Fekete fogai sötéten fénylettek, amint izgatottan felelt:

— Kikérem magamnak, hogy rend reutasítson. Ezt igazán kikérem magamnak.

Erre Barna is pipacsvörös lett, s rácsapott az asztalra.

— Csak kérje . . . Tapintatlanság és inkollégialitás amit művel ... A legnagyobb tapintatlanság szemtelen megjegyzésekkel zavarba hozni valakit, akinek nincs módjában védekezni ...

S Barna megfeledkezve róla, hogy a csipkelődést ő maga kezdte, harsogva védelmezte az új fiút, aki halálsápadtan s mozdulatlanul ült a helyén, s legjobban szeretett volna nyomban elsüllyedni. De akármennyire túlzottnak érezte a kifejlődő parázs szóváltást s indokolatlannak az ő kis ügye fontosságához képest, nem tudott mást tenni, mint néhány szót dadogni:

— De kérem ... urak ... én nem vagyok megsértve ...

A civakodás pedig egyre mérgesebb lett, s mint érő kelevény piroslott s izott az asztalok fölött. Stoll úr is kénytelen volt fölpattanni a babfőzelék mellől, s fölháboro- dástól remegő hangon, remegő kis tokával beleszólni a szóviharba:

— Micsoda dolog ez kérem?. . . Hol vagyunk? Csapszékben? Kávéházban? Bárban? Ez hivatal, uraim, hi-va-tal!

S kurta karjait e szent szónál égnek emelte, mint mikor a zsidók behunyt szemmel, s égre rázkódva kimondják Isten nevét.

A perpatvarnak végre is az vetett véget, hogy'Ábel bácsi keshedt torkán egy száraz kenyérmorzsa cigányéira szaladt, s rettenetes, ugató köhögésre ingerelte. Az öreg kuli lilára válva hörgött, nyála szétfreccsent az asztalon, s könnyes, apró szeme riadtan dülledt ki üregéből. A zsivajon ijesztő üvöltéssel vágtak át a rekedt, s mégis kiáltó hördülések, úgyhogy mindnyájan kénytelenek voltak odafordulni. Jób Tibor izgatottan ugrott föl, s merész mozdulattal néhányszor hatalmasan hátbavágta az öreget. A parasztgyógymód segített: a morzsa nagy nyáltenger közepében visszacsúszott, s Ábel bácsi zihálva, reszkető kezekkel, s szótlanul emelte hálás kis egérszemét a fiatalemberre.

Jób részvéttel nézett vissza a gipszszínű, aszott arcra, amely mintegy a múlandóság szimbolikus lárvájának látszott. Részvéttel nézett a szennyes-fakó hajtincsekre, az átlátszó, vén fülekre, a mocskos celluloid-gallérra, a rongyokban fityegő nyakkendőre, az egész rozzant s szinte föloszlóban levő alakra. Szerette volna megsimogatni szennyes haját, telenyálazott szakállát, s kikérdezni, hogy ki maga Ábel bácsi, hogyan él, hogyan jutott idáig, mi bántja, micsoda szomorúság szorongatja a torkát? De itt tilosak voltak ezek a kérdések, az efféle szavak, s csak annyit kérdezhetett:

— Jobban van, Csutorás úr?

S talán Ábel bácsi is többet tudott volna válaszolni annál a csöndes fejrázásnál, amivel felelt.

Ábel bácsi azonban nem szólt, s nem is lett volna ideje, hogy megszólaljon, mert a gyors óra egyetlen nagy ütéssel fél egyet jelzett.Stoll úr ebben a pillanatban félrecsapta a kormos kis lábast, a piszkos kanalat, s tollat ragadott a kezébe. De a tollat nem eresztette le mindjárt a papírra, hanem a levegőben tartva, szúrós és szigorú tekintettel, végignézett a termen, hogy vajon a legénység a fedélzeten van-e? A zsíros papirosok zizegve hulltak az asztalokról a papírkosárba, a konyabajszú szolga becammogott az előszobából, s elvitte a poharakat. Krákogva, kelletlenül látott mindenki újra munkához.

Jób is elkapta szemét az öregről, s helyére igyekezett. Amint félig elfordult, hirtelen egy nagy szürke szempárral akadt össze tekintete. Mici, a gépírókisasszony, új levél13