Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)

ismerősökké? Miért mártja meg tollát százszor egy nap ugyanabban a tintatartóban, miért húzza a vonalzóval százszor ugyanazt a vonalat a számoszlopok alá? Miért ez a sok fölösleges és elmúló mozdulat, miért ez a sok hiába töltött nap és év, amely kegyetlen közönnyel sodorja a végső perc felé.

Jób Tibor csak félig figyelt jövő-menő gondolataira, mint ahogy félig figyelt csak a számokra, helynevekre, szavakra, amelyek a tollából mintegy maguktól, váratlanul folytak ki. Hol van és mik ezek a tárgyak és kik ezek az emberek körülötte? Mintegy félálomban volt, elmosódó, ködös álomképek vették körül, amelyek csak lassan-lassan kezdtek határozott és kétségtelen formát ölteni. Kiderült, hogy az itatóspapír piros színű, holott előbb még fehérnek hitte, hogy a foltos fatintatartóban bal kéz felől van a pirostintás üveg, s jobb kéz felől a kéktintás, amit csak akkor vett észre, mikor már többször belemártott a piros üvegbe.

Lassacskán, Stoll úr szólintgatásaiból megtudta, hogy Ábel bácsit Csutorásnak hívják, szemben ülő kollégáját pedig Mihálovicsnak. Meglátta, hogy a szaladgáló gépírókisasszony formás lábacskáin testszínű selyemharisnya van, s krokodilbőr utánzaté félcipő. Fölfedezte, hogy ha az ablakon kitekint, belát a szemközti ház egy polgári szobájába, ahol a cseléd az ajtó rézkilincsét fényesíti. S tudatára jutott, hogy ő Jób Tibor magánhivatalnok, aki egy magánhivatalban egyhónapi próbaidejét tölti, végleges alkalmaztatás és szerény fizetés reményében.

Mire déltájban mindnyájan letették a tollat, s nagy zizegve-illatozva előszedték a hazulról hozott elemózsiát, már eltörülhetetlen emlékeket gyűjtött össze magában. Nem feledhette el többé Mihálovics szögletes, gyér hajjal födött nagy fejét, amely ott imbolygott előtte, meghajtva, közel az asztallaphoz, s pattanásos, gyengén izzadó homlokát, vörös barna, bizalmatlan szemét, szabálytalan bajuszkáját kifelé hajló szélű, vastag szája fölött. És azt is tudta, hogy sohasem felejti el Ábel bácsi köhögését, amely úgy hangzott a háta mögül, mint egy szalmán fekvő, beteg, magányos kutya szűkölése. Senki sem kérdezte, mi baja, itt úgy látszik már réges-régen megszokták ezt az elfúló, állati hörgést, — ő pedig hátrafordulni sem mert, nemhogy egy résztvevő pillantást vetni az öregre.

Az irodát betöltötte a hörpölés, csámcsogás, kanalazás emberi zenéje, s a babfőzelék szortyogása, amit Stoll úr tett föl a kályhára. Az új hivatalnok valahogy restellte előhúzni a maga csomagját, amit édesanyja dugott reggel a zsebébe, s még leírt néhány számot és igazgatta a papírjait, amíg lehetett. Barna teletömött félpofával, gombócos hangon megint odaszólt a hivatal új gályarabjához:

— Mondja papuska, maga mindig ilyen szorgalmas?

Jób kényszeredetten mosolygott, de nem bántotta őt sem a bizalmaskodás, sem a csúfolódás. Az agresszív és pökhendi hang mögött egy másik, szemérmes hangot érzett, amely röstelli a maga kíváncsiságát és vágyódását egy idegen lélek iránt, s groteszk, durva álarcot köt igazi arca elé. De ugyanekkor Mihálovics is megszólalt, s Jób reggel óta most hallotta először kemény és gyors beszédét:

— Új seprő jól söpör.

A kurta és közönyös hangon elhadart kis mondat meghökkentette a fiatalembert. Tartalmában semmivel nem volt bántóbb Barna ugratásánál, és mégis... Elmondta magában ötször-hatszor az orrához fricskázott szavakat, s ahogy próbálta megérezni jelentésüket, minden betűjükből ellenséges indulat, megvető fölény, bosszús idegenkedés buggyant ki.

— Beteges túlérzékenység — fedte meg magát, hogy elhessegesse kínos érzését. — Miért akarna bántani?

De nem azt érezte, amit szavakban gondolt.

S Barna, bíráskodva, nyomban rászólt Mihálovicsra.

12