Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 5-6. szám - Kőháti Zsolt: Sárközi György regénytöredéke elé - Sárközi György: Gályarabok (Regénytöredék)
a szobába: zömök termetű, rossz, fekete fogaival sandán mosolygó, vedlő fiatalságú hivatalnok volt a második, aki köszöntést morogva csavarta nyakát az irodafőnök felé; mögötte öreg bácsi totyogott, akinek vékony, rózsaszín orrából ritka körszakállába hulltak a harmatcseppek, s az öreg foszladozó, seszínű télikabátja mögé bújva egy csit- ri kis gépírólány igyekezett ijedt arccal a gépéhez osonni. Stoll úr egyik kezével az asztali telefonba fogózva, a másikban óráját tartva, mereven nézte végig a gyászos fölvonulást. Majd többször megreszelve torkát, mintegy jelezve, hogy ez alkalommal kivételesen lenyeli a feddő szavakat, odalépett Jób asztalához, aki a zömök kollégával szemben ült. — Hölgyeim és uraim — mondotta, kis lendületet téve kövér kezével — bemutatom új kollégájukat,... Jób urat. Közölnöm kell önökkel, hogy Jób urat reggel nyolc órakor pontosan itt találtam az irodában. Avval, mint aki jól megmondta a magáét, visszaült a helyére. Jób Tibor fülig pirulva a kellemetlen dicséretre fölemelkedett, s társai kissé ellenségesen és idegenül léptek hozzá, hogy kezet fogjanak vele. A nevüket alig értette, csak annyit tudott meg, hogy az öreg bácsi keresztneve Ábel, s a kislányé Mid. A nyurga fiatalember azonban, akinek kiváncsi barna szeme végigfutotta tetőtől talpig, érthetően és hangosan nevezte meg magát: Barna Andor, mondta biztonságosan. S nyomban beszédbe is ereszkedett vele: — Maga az új manusz? — kérdezte, s látva Jób értetlen arcát, elmosolyodott. De nem is olyan kérdés volt ez, amely feleletet vár, s maga folytatta: — Na barátom, csak gürcöljön velünk együtt azért a kis gubáért. A maga papuskája se ajser bizonyosan. De maga még Rotschild lehet, ha mindennap pontosan bejár nyolcra ... A hivatalnokok somolyogtak a sületlen viccen. Jób Tibor ismét elpirult s Barna maga is sajnálta, hogy bántja az ártatlannak látszó új fiút. De a Stoll rovására szóló szellemeskedést nem lehetett elszalasztani. Stoll úr úgy csinált, mintha semmit se hallana. Mindössze egyszer-kétszer, mintegy véletlenül, belerúgott az íróasztalába, ami annyit jelentett, hogy csendet kér. Valóban csend lett. Barna fújva leült a munkájához, háttal jóbnak. A tollak szaporán percegtek a szobában, mint elrekedt tücskök, az óra unottan ketyegett, s időnként nagyot pukkant a forró vaskályha. ill. — Honnan vagy hová? Honnan jön vagy hová megy tudniillik az áru. Jób Tibor merev gépiességgel s szép betűket vetve körmöké tele az íveket, s töltötte ki a rubrikákat. Ám ez a rovatcím ismerősen lüktetett az agyában, ezt a kérdést hallotta már valaha. Talán egy filozófus könyvében állott, vagy talán egy vasárnapi prédikáció tézise csengett vissza fülében, vagy talán maga gondolta sokszor: — Honnan és hová? Honnan jön és hová megy tudniillik az ember, az élet, a világ. Hol van mindennek kezdete és hol van vége. Miért, mivégre születünk, s ha megszülettünk, miért, mivégre élünk, s ha átgázoltunk az életen, miért, hogyan halunk meg, s ha meghaltunk, mi lesz velünk. — Honnan és hová? Honnan sodródott ebbe a kopár irodahelyiségbe, ismeretlen emberek közé, akikből ismerőst kell gyúrni magában egy-két hét alatt, mivégre írja tele az ismeretlen papírost, az ismeretlen rubrikákat, amelyek oly hamar lesznek utált és halálosan unt 11
