Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - SZEMLE - Udvarhelyi András: Moldova - Őrségben
Iág”-nak Molnár Géza. El-elmosva benne a valódi és az álművészet határait. Ez már a művészeti élet és a közélet egészét is érinti. Ezért találjuk különösen veszélyesnek. És önveszélyesnek is. Mert a szerző egyébként tárgyias stílusa éppen ott és akkor bicsaklik nagyokat, amikor a hozzá legközelebb állókról ír, avagy ahol hangsúlyozottan lírai akar lenni. „Jár bennem napok óta a műalkotás természete” — olvassuk a bevezető vallomásban. „A férfi-nő viszony tragikus látásmódja: a szerelemben a nő mindig elviszi magával áldozatként a férfi fejét” — rögzíti egy neki igen tetsző festmény hatását. Másutt „sorsfordítóan kiható döntések”-ről tudósít. Kár, hogy ebben a kritikai gondolkozásban és a stílusban nem bizonyult egyenletesen igényesebbnek Molnár Géza. De a felelősség alól a kötet gondozói sem menthetők fel. Mind az értékes anyag, mind a sorozat hitele és színvonala érdekében többet kellett volna tenniükaz előkészítés során. (Szép- irodalmi Könyvkiadó, 1974.) SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON MOLDOVA — ŐRSÉGBEN Moldova György délelőttönként megleshető a Hungária Kávéházban, ha éppen nem csavarog valahol az országban. Szorgalmasan írja novelláit, regényeit. így megy az két-három hónapig, akkor meggondolja magát, és mint egy ipari kém, elutazik Komlóra, elbeszélget, elsörözget a bányászokkal, felteszi kényes kérdéseit, bekukkant az omladozó templomokba, kikutatja a város és az emberek titkait és amikor megszerezte zsákmányát, visszatér Pestre, letelepszik törzsasztalához a Hungáriában és ír megint két-három hónapot. Azután ismét elindul felfedezni az országot azok számára, akiknek tenniük kell dolgukat, akik nem érnek rá országfelfedező utakra, és akik e riportok elolvasása után döbbennek rá, milyen végletes sorsú emberek élnek ugyanabban az országban, milyen óriási távolságok választják el városainkat és falvainkat, Budapestet a kisebb városoktól, falvaktól. Moldova György Tisztelet Komlónak című könyve a következő megszívlelendő mondattal fejeződik be: „Fűt a dac, látom, hogy nincs Magyarország, csak Budapest, nincs nemzet, csak a pestiek és ennek meg kell változnia.” A fenti mondat elgondolkodtató, hiszen sok nem Pesten élő gondolkodik így és valljuk meg, néha joggal. Moldova György, aki Kőbányán nőtt fel és akinek első írásai éppen ehhez a külvároshoz kötődnek, az évek múlásával, ismereteinek, élet- tapasztalatainak bővülésével együtt fedezi fel olvasói és önmaga számára a Pesten kívüli Magyarországot: Aszódot, Dorogot, Komlót és a látszólag megírhatatlan témákat: nevelőotthoni fiúk életét, a bányászok keserveit, az őrségi emberek panaszát. Moldova nagyon szerényen, „szeretettel és szorongással” bocsátotta útjára legújabb könyvét: Az Őrség panaszát, mint minden író, aki kételkedik vállalkozásának sikerében, aki nem biztos, hogy az eredmény arányban van a befektetett munkával. Saját bevallása szerint: keveset tudott a paraszti munkáról: „...azt hittem, hogy a vetésforgó néhány szál összekötözött vadvirág, amit a legények a kalapjuk mellett viselnek.” A városi ember szemével nézi az őrségi tájat is: „Beljebb megyünk az őserdőbe, arcomon pókháló kenődik szét, ha rálépek egy földön heverő ágra, úgy roppan össze a talpam alatt, mint egy kályhacső, melyet évtizedes rozsda mállasztott szét.” Az író legfőbb szándéka: bemutatni ennek a nagyon szorgalmas, szeretnivaló, istenverte népnek az életét, egy szinte iparnélküli országrész lassú elnéptelenedését, pusztulását. „Mindent közgazdasági mutatók mozgatnak, semmiféle folklorisztikus tényezőtől nem szabad meghatódnunk.” — mondja egyik mezőgazdasági szakember. És mit mondanak a szinte magukra hagyott parasztok? „Mindenki megy a városba, a kis Kotormány meg eltűnik, mint a buborék . .. A sok munkával nem szereztünk mást, csak ezt a házat. .. Velemérben még faekével szántanak ... A kis falu a legutóbbi tíz év alatt több mint száz embert veszített, minden második ház üres, vagy legföljebb egy-két öregember lakik benne.” Á könyv elolvasása után sokáig hatása alatt voltam az őrségi parasztemberek panaszainak. E panaszok igazságát az író lazán kapcsolódó de egymást támogató, erősítő riportokkal, beszélgetésekkel bizonyítja, kevés statisztikai adatot használ fel. Leírja amit lát és hall: ő maga igyekszik háttérben maradni: beszélnek helyette e sovány és rossz földek koldús-gazdái, az örökösen vesztes őrségi parasztemberek. „Egymást érik a kuláktörténetek” — mentegetőzik könyvének előszavában Moldova György —, de erről nem ő tehet, hiszen: „Nem beszélhetek Magyarországon öt emberrel úgy, hogy ki ne derüljön, legalább egyiküknek tönkretette az életét a háború vagy a személyi kultusz túlkapásai.” Az én generációm — a harmincévesek — inkább felháborodva, mint hitetlenkedve olvassa a „félni és félni hagyni” korszakának ezeket a híradásait: a kulákinternálásokról, a hozzánemértők kiskirálykodásáról. Azok számára, akik számon kérik Moldovától a sötétre festett képet, magyarázatul szolgálhat az Őrség előtörténetének ez a meghatározó korszaka. Amit eddig riportköteteiről írtak, erre a könyvére is érvényes: nem elbeszélni, hanem el- meséltetni szereti történeteit, a valósághoz nem a riporteri, hanem az írói hűség igényével közelít. Azt sugallja: emberhez méltó módon élni r 89
