Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 4. szám - SZEMLE - Lezsák Sándor: Gálfalvi György: Szülőföldön, világszélen
nem elég a szubjektív szándék; az objektív körülményeket is meg kell változtatnunk. A kisembert emeli hőssé — írták kritikusai előző köteteiről —. Az eddigi Moldova-írások- ból tudhatjuk már, kit tart az író nagyembernek: aki a munkában és emberségben is nagy. így kerülhet az egzisztenciálisan magasrangú, de rossz és felelőtlen vezető a kis emberek közé és így válhat a minden nehézséget leküzdő, örökké szorgalmas őrségi parasztember nagyemberré. E nagyemberekről szól a könyv. Moldova eszerint rajzolja meg riportalanyainak jellemét és teszi őket „méltó helyükre”, igazságot szolgáltat. Nem volna azonban hű önmagához, ha a H. Kovács történetekből ismert szatirikus hangját elhagyná. Az egyenletes, szinte már szürke, de csak a felületes olvasó számára egyforma vallomások, leírások közül néha-néha kikacsint a szatirikus Moldova: íme néhány példa: „A rektori hivatal forgalma trombózisgyanús ... A terméketlen, sovány földet katasztrofális holdnak nevezi... ”És az egyik legjelemzőbb: ........a V-alakú bevágások olyanok, mint az indiánok arcán a harci sebhelyek. Meg lehet állapítani, hogy mikor volt részeg a gyantázó, mert a V- betű szárai ilyenkor görbére sikerültek.” Kritikusai nemcsak a jólkérdezést tartják Moldova legjobb riporteri erényének, hanem azt is, hogy bizalmat tud kelteni riportalanyaiban. Én csak annyit teszek hozzá: olvasóiban is fel tudja kelteni a bizalmat, az érdeklődést: résztvevői leszünk beszélgetéseinek. Moldova nem „lelátogat vidékre” riportjainak színhelyére: ott él mindaddig, míg ki nem elégítette kíváncsiságát. Nem szégyell tanulni riportalanyaitól, írói-kérdezői magatartását is egy komlói bányász szavai jellemzik legjobban és ez mondanivalója könyvének is: „ .. . munkás felebarátodat el ne áruld, mert egy embert el lehet temetni könnyen, de a gyalázatot lemosni nem lehet. És ha valakit elárulsz, akkor nemcsak az ő kenyerébe harapsz bele, de mind a tízébe, aki az asztalnál ül. Ha bajod van valakivel, told le, és utána újra legyél vele ember.” UDVARHELYI ANDRÁS GÁLFALVI GYÖRGY: SZÜLŐFÖLDÖN, VILÁGSZÉLEN Néhány gondolatra érdemes elidőzni a Maros- vásárhelyt élő Gálfalvi György riportútjainak jelzőtáblája előtt: „Áldással, emberi konokság! Te megőrző, te előre vivő.” Kevés az ilyen elsőkötetes szerző, aki ennyire tisztán megfogalmazza írói programját, s következetesen induljon a világoló felirat irányába hőseit, a „törik-szakad” embereket felkutatni. Gálfalvi harminchárom éves, az Igaz Szó belső munkatársa, aki hőseinek akaraterejével tapossa a maga tudatos útját. író, s most riportokat ír. Cselekvő riportokat. Ebben a formában tudja kimondani és kimondatni mindazt, amit neki kell megfogalmazni. Nemzedéke a felszabadulás utáni tisztító tűzben eszmélődött, első írói próbálkozásaik a hatvanas évek közepén jelentek meg. Ekkor formálódott izgalmas arculatú szellemi műhely többek közt a bukaresti Ifjúmunkás háza- táján, amelynek öt esztendeig Gálvalfi is munkatársa volt. Tehetséggel áldott fiatalok próbálgatták itt erejüket, s jó iskola után rajzottak szét az országban. Közülük ma már többen kötettel, kötetekkel bizonyítottak, elég például a drámaíró Kocsis Istvánra hivatkozni. Ők voltak kezdeményezői 1968-ban annak a riport-vitának, amely megmozgatta a romániai magyar írástudók javát, s itt érdemes Beke György summázó szavait idézni: „Gátakat szakított fel, lehetőségeket és feladatokat tudatosított. Valójában egy nyugtalan, friss szellemű újabb nemzedék kért számon sok mindent az egy nemzedékkel öregebbektől.” Gálfalvi számára nemcsak az önmagából kivitázott útjelző felkiáltójele az iránytű, hanem a Gyurkó Lászlótól kölcsönzött mottó is: „Elfogadni a realitást azt jelenti, hogy belenyugszunk a reménytelenségbe.” Gálfalvi riportkönyvének hősei úgy váltak példázattá, hogy soha nem fogadták el a kényszerí- tett „realitást”, mert tudták (érezték, sejtették), hogy van „emberarcúbb” valóság is, amiért küzdeni lehet és kell. S ennél a csomópontnál egyetemes érvényű kérdéseket — önmaga útjelzőjéhez pedig érveket — bogoz az író: Mi űzi, miféle energia hajszolja a szűkebb és tágabb közösség „csak- azértis” konok embereit? A történelni, a helyi „szélverések”, zivatarok, a kicsinyesség, a korlátoltság vagy éppen a féltékenység prüszkölése ellenére mitől lobog oly tűzégetőn a lángjuk? Honnan merítenek ekkora közösséget formázó erőt az örök jobbító tenniakaráshoz, s a fogössze- szorított újrakezdéshez? Az önbénítóan sárbafülledt, az árvizekkel sújtott Szamosdara, a külvilággal összekötő utat, s gazdagabb, önállóbb életet kiérdemelt Nyárád- selye, a tehetetlenségében tettekkel feszülő, s mégis csak előbbre moccanó Rónaszék, s az ellentmondásaiban is szépen fejlődő, gyarapodó Kézdivásárhely mellett az író szívet és értelmet frissítő példát is felmutat: Görgényüvegcsűrt. A történelem ezzel a külvilágtól elzárt kis faluval a megmaradás drámáját játszatta el. Főszereplője, konok embere a néptanító László József, akinek viharos életútját joggal nevezi Gálfalvi balladának. Mai, gyönyörű ballada az övé, az örökké égő, népet szolgáló ember példázata. Alábbi mondatai a felszabadulás utáni első csaták forró hangulatát 90
