Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
8. „Csóró cigány temetés”, ismételgette az úton. „Csórébb volt, mint az Aladáré.” „Legalább rendesen harangoztak volna, nem is harangoztak. Vagy ha harangoztak is, csak rövid ideig.” Végiggondolta a napját. Az éhség már nem érdekelte, bár a gyomra olyan üres, olyan összeaszott volt, hogy a markában elfért volna. „S itt van még a pap. Addig nem megyek vissza, amíg a papot el nem rendezem. Amíg a kosarakat meg nem kötöm. Megmondom a brigádvezetőnek, a feleségem temetése miatt kések. Két napot, három napot.” Meglátta fehérre meszelt házát. Megtorpant. Esteledett, a tónál nem látott senkit, a háza előtt sem. Nem mert közelebb menni. Hátha vannak ott. S abba az ágyba feküdjön, ahol a feleségének még ki sem hült a helye. Ahol holtan feküdt. Leült az akácok alá. Száraz falevelet kotort össze. A kabátját szorosabbra húzta magán, és letette a fejét. Aludt ő már így többször is. Száraz falevélen, összekuporodva. „Hamarabb esteledik, mint régebben.” Hátára feküdt. A föld szinte simogatta. Kinyitotta a szemét, és az akác lombkoronája fölött a sötétedő égbolt a mellére ereszkedett. Elaludt. Azt álmodta, hogy a folyóparton jár, sárgaszínű vesszőket talál, s ahogy leszedi rögtön meg is köti. A felesége is leült mellé, és azt mondta neki, hogy nem haragszik rá a temetés miatt. Az a fontos, hogy a kosarakat megköti, és visszafizeti a papnak az adósságot. S amíg a vesszőt szedte, meg amíg a kosarat kötötte, állandóan harangoztak. A felesége leült, a lábát maga alá húzta úgy, hogy az állát a térdére fektethette. Egyszer csak elkiáltotta magát: Mihály, gurulnak a kosarak. Futottak utána, de már a partról legurultak a vízbe, mind a ketten láthatták még, hogy ott elsüllyednek és távolodnak tőlük. Felébredt, de nem az álom miatt. Az eső áttörte magát a megritkult lombokon, az ágakról szinte csurgott rá. Felugrott, mert azt hitte, valaki áll az út szélén. Senki sem állt ott, csak képzelődött. „Hazamegyek, van nekem házam, nem alszom az ég alatt.” A ruhája ráragadt a testére, a piszoktól, a víztől nehezebb lett. Belépett a házába. Csak az ablak körvonalait érzékelte, s az ablak alatt az ágyat tapogatta ki. Levette a kabátját, a nadrágot lelökte magáról, s a földön maradt ruháját a lábával odébb lökte. Lefeküdt, a keze hozzáért a hűvös falhoz. Feljebb nyúlt, és az ablakhoz ért. A fába vert elhajlított szöget lassan elfordította, és kinyitotta az ablakot. Takarót nem talált, a kabátját igazította magára. El határozta, hogy reggel korán fog felkelni, és már hajnalbanelindul a Kraszna-partra. A megerősödő és elhalkuló esőcsapkodás elaltatta. Reggelre elállt az eső. Kinézett az ablakon. A háztető még nem száradt meg, az ablak alatt pedig vizesen ébredtek a mályvák. A Nap feljött, a látóhatáron fel-feltűntek még sötét foltok, nagyon messze jegenyéket látott. „Azok a jegenyék a Koportosnál vannak, a temetőn túl, a Koportosnál.” A tó végénél, a sűrű kökénybokrok által védett szekérúton egy embert látott sietni. „Az az út is a temetőhöz vezet.” Felvette a földön levő nadrágját, megrázta, nehezen belecsúsztatta a lábát. Megkereste a sarlót. Az ágya alatt reszelőt is talált. Sarlóját megélesítette, ügyelt arra is, hogy a kezét el ne vágja. „Száraz csutka kellene, mert azt ráhúzhatnám a sarló nyelére. Ilyen vékony nyéllel nem tudok rendesen dolgozni.” Elment az akácsor mellett, ott ahol az este aludni kezdett. Az összekotort falevélkupacot elmosta az eső. 32
