Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
A falu főutcáján kell végigmennie, ha a folyóhoz akar kilyukadni. Senkivel sem találkozott. Némelyik udvaron hallott mozgást, de az úton senki sem jött vele szembe. A templom előtt megállt, megnézte a keresztre feszített Jézust. A templomkert orgonái, rózsái megcsupaszodtak, oldalra dőltek. A gesztenyék a lába alatt estek le a vizes földre. A gesztenyefák betakarták a templomhajó tetejét. „Vajon süthető-e a gesztenye?” Megrakta a zsebeit. „Szerzek valahol gyufát, és megsütöm a vízparton.” A templomajtó előtt megállt, megfogta a nagy rézkilincset, és hidegnek érezte. Megnyomta, de az ajtó moccanatlan maradt. Szívesen megnézte volna a szentképeket, az oltárt, a szobrokat. Elengedte a kilincset, és eszébe jutott, hogy úgyis hamarosan visszajön ide a kosarakkal. „Majd megkérem a papot, hogy mégegyszer bemehessek a templomba.” Ahogy végignézett a hosszú, szalagszerű, a szekérkerekektől simára csiszolt, de most nedves földúton, azt számolta, hogy amióta eljött a munkáról, még csak egy nap telt el. „Pénteken este ültem vonatra. Szombat reggel, inkább hajnalban érkeztem meg. Most pedig vasárnap van.” „Annyi minden történt velem, de mégis mintha csak most mondta volna a brigádvezető a hírt.” A brigádvezető hátrafésült haja, kiugró homloka, vastag szája megjelent előtte. „Mintha itt állna a tükörsima földúton, és nyújtaná a kezét. Én meg keverem a kátrányt, tisztítom a köveket és tüzelek.” Az élő, a kertek alatt üldögélő felesége jelenik meg előtte a brigádvezető után. Aztán úgy érzi, hogy mindig erősebben tolakszik a tegnapi. Fekete harisnyáját rosszul húzták a lábára, a szája pedig mintha e! akart volna egymástól válni. Láthatta megbar- nult fogait. „Ez lenne a halál?” „De miféle erő teszi, hogy az embernek elváltozik a színe, a kezét nem bírja felemelni és beszélni sem tud?” A betonúton mondta a tanár, mindennek van értelme. A kőnek is, a szerszámnak is, a földnek és az égnek is, mindennek. Ez a jó, az ember mindennek megfejti az értelmét. Mert az embernél nincs hatalmasabb és leleményesebb. Valahogy, valamilyen úton- módon kitalálja mindennek az értelmét... Dehát mi értelme van a halálnak? Maga is csodálkozott, hogy honnan jutott most mindez az eszébe? Mert szokott ő sokféle dologról gondolkodni, ha van ideje, és ha rágyújthat egy cigarettára. De most se ideje, se cigarettája nincs. A töltésre igyekezett, a fahídra, ahol majd eldönti, hogy milyen irányban induljon. Régen szedett már vesszőt, ezért először csak körülnéz. Beleszagol a levegőbe ... Tudta azt is — emlékezett még rá ifjúkorából —, hogy a folyópartnak melyik részét szeretik a legjobban, hova járnak az emberek, merre vannak a jobb utak. A Kraszna töltésén az első meglepetés akkor érte, amikor látta, hogy a folyópart örvényeit benőtte a gaz,a szúrós,alacsony vadszilvafák mindenütt beborították a partot. „Itt még járkálni sem tudok, nemhogy vesszőt szedni.” „A Kraszna-part reménytelen. A Szamoshoz, vagy a Tiszához kell mennem.” A hídról a réti szekérútra fordult, amely a Szamosig vezetett. „Miért hívják ezt szekérútnak, ha egy szekér nem fér el rajta?” Keskeny út ez valóban, a megtépázott lombok mutatják, hogy a szekér oldala mindig súrolja a fákat. A réten zöldebb a növényzet, mint a faluban, az ősz nem tarolta még le a nyár színeit. A keskeny szekérút után szélesebb út következett, de magas fű nőtte be, s láthatóan ritkán használták. A füves út két oldalán hosszú, nyúlánk kőrisfák meredtek az 33
