Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 4. szám - Vagyim Maksejev: Induló az „Aidá”-ból. Elbeszélés (Földeák Iván fordítása)

Azon az emlékezetes télen még egy nevezetes esemény történt. Igaz, nem annyira borzalmas, de azért egyikőnket másikónkat ez is izgalomba hozta. Novemberben egy reggel engedélyt kértem, hogy tűzifáért mehessek. Amikor a ház mellett a rakományt leborítottam s a munkahelyemre értem, Arszentyij Vasziljevics beszélgetett épp ott a szomszéd falu fogyasztási szövetkezetének elnökével, Mihail Gorobcsukovval.

Miről beszélgettek addig, nem tudom, az ügyben azonban már megegyezésre jutottak.

— Ülj le és írj Mihail Ivanovicsnak egy elismervényt száz rubelről, — utasított Arszentyij Vasziljevics.

— Ugyan miért? — érdeklődtem.

— Eladtam neki a gramofont. Nősülni készül a legény ... Családot alapít...

Felháborodtam.

— Na és. Tőlem nősülhet. De a gramofonra nekünk is szükségünk van. Hiszen ez társadalmi kultúrtulajdon.

— A kolhoznak semmi szüksége gramafonra, — ellenkezett Arszentyij Vasziljevics.

— Nincs igaza. A kolhoztagok is szeretnek zenét hallgatni.

— Ne üsd bele az orrod a más dolgába. — Arszentyij Vasziljevics ujjával dobolni kezdett az asztalon. — Tonyka már elment a pénztárosért. A te dolgod kiállítani a papírokat, hogy minden törvényes legyen . . .

A sánta Vanyuska volt a szakavatott pénztáros. Kedvét szegve állított be, csörgött a vaskazettával, ahol a pénzt és az iratokat tartotta. Én ekkorra már erőt vettem magamon, s kiírtam az utalványt.

— Tessék, vegye át — Mihail letett az asztalra három harmincrubeles bankjegyet meg egy tízrubelest. — Jó árat adok érte, pedig már eléggé ósdi.

— Ha így van, akkor minek veszi meg? Nálunk ez az egyetlen szórakozás — sértődött meg Vanyuska. — Sehogy fel nem foghatom, mi a csudának kellett eladni?

— Fiúk, ugyan már, ne haragudjatok, — mondta békítőleg Mihail. — Akarjátok, hogy kiutaljak cukrot?

— Nem szoktunk mi az édességhez — mordult el Vanyuska. — Igya csak az elnök cukorral a teát.

— No, no — szólalt meg szigorúan Arszentyij Vasziljevics. — Elég a fecsegésből. Vedd át a pénzt, s eredj. Egyelőre még én vagyok a kolhoz gazdája.

— Felállt egy zsámolyra, levette a szekrény tetejéről a gramofont a lemezekkel, sGo- robcsukovnak nyújtotta.

— Fogd, Mihail Ivanovics, s használd kedvedre.

— Mihail bűntudatosan ránk sandított, s a gramofonnal a hóna alatt kiódalgott a szobából. Utána ment az ajtót becsapva Arszentyij Vasziljevics is.

— Nos, ez volt a kardtánc — nyögte ki végül Vanyuska, amikor elmentek. — A Ga- jane balett... A gramofont az egész kolhoz kapta jutalmul, ő pedig egyedül rendelkezett vele.

— Valamit ki kéne találni — mondtam. — Antonyida, szaladj a fiúkért.

Tonyka megigazította a kendőt a fején.

— A fiúk még nem jöttek meg a kaszálásból. Csak Szerjoga van otthon.

— Hát akkor hívd őt. De gyorsan . ..

Szerjoga öt percen belül megjelent.

— Gorobcsukov már elment? — kérdeztem.

— Elment, hogy befogjon. — Szerjoga megtörölte izzadt arcát. — Miért adtátok oda neki a gramofont?

— Talán mi adtuk oda? Arszentyij Vasziljevics a bűnös...

— Nos és most mi lesz?

20