Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
— Én mondom magának, ne jöjjön többet a Koportoshoz. Itt csak a halál jut az ember eszébe, arra pedig ne gondoljon az ember. Soha. Érti? A Koportosnál csak tehetetlen az ember. Előre látja a maga sorsát. Az pedig mi? Elföldelik. Mondtam magának, nekem idegen ez a temető, azért tudok mellette élni. De ha nem így lenne, elmennék innen. Érti? A halál, kérem, a halál ném kímél senkit. Mondtam magának, az apámat idegen országban érte a halál. — Nem lehet legyőzni a halált? — kérdi Balog Mihály. — Nem. — Mi a halál? — Ahogy etetem a tehenet, én is töröm a fejem. Látom a fasorból, viszik a koporsót, sírnak az emberek, minden héten meghal valaki. Én úgy gondolom, annyi halál van, amennyi ember. Bennünk van a halál, azért nem tudjuk legyőzni. Itt bennem, a szívemben, a gyomromban ... Meg osztán, ha már erről beszélünk: örökké nem élhetünk. Mert van úgy az ember, úgy gondolja: jobb meghalni, mint élni. Ha magára marad, akkor már minek az élet, akkor már nincs értelme. Ha este egyedül lefekszik, olyan, mintha koporsóba feküdne ... A tanyasi ember hirtelen abbahagyta a beszédet. Arra gondolt, hátha ez az ember is egyedül maradt. Szó nélkül mentek tovább. Úgy tűnt mindkettőjüknek, hogy egyszerre lépnek. — Még világosan hazaér, ha kilépünk — mondta a tanyasi ember.— Elkísérem a szélső házig — tette hozzá —, onnan már pár lépés, és hazatalál. Kis szünet után a tanyasi ember folytatta. — Mondom magának, ne gondoljon a Koportosra. Ne menjen a Koportoshoz. A faluból sok embert ismerek, a temetőben látom őket. Nekik is mondom: aki a Koportoshoz jár, annak a féllába már ott van, a sírban. Aki sokat jár a Koportoshoz, mindjobban megbarátkozik a halállal. Minek azt siettetni, ha előbb-utóbb úgyis meghalunk. Balog Mihály jobb lábát előrenyújtva, kezét közel csúsztatta a térdéhez. így nézte az alacsony embert, akinél ő sem volt sokkal magasabb. Balog Mihály mélyet lélegzett, a vele szemben álló ember lábán akadt meg a szeme, akinek a csupasz lábujjai látszottak az elszakadt szandálban. Most, hogy összeszedte magát, valahogyan nem tudott a tanyasi ember szemébe nézni, aki ha beszélt, vagy nem beszélt, a száját mindig nyitva tartotta. — Szégyellem — mondta hosszú hallgatás után Balog Mihály. — Mit? — A temetést. Szegény temetés volt, szegény. — Örüljön neki, hogy utána van. Majd ha lesz pénze, csináltathat kőből is fejfát. Most jól van így, ahogy van. Balog Mihály örült annak, hogy a tanyasi emberrel beszélgetett. Már régen nem tudott senkivel sem így társalogni. — Milyen Mátyást keresett az előbb? — Mátyást? Nem kerestem semmiféle Mátyást. Nem emlékszem. — Dehogynem. Az a Mátyás, aki bort adott magának. Balog Mihály nem értette a kérdést,lehajtotta fejét, és úgy tett, mintha gondolkozna. — Mátyás — mondta lassan —, nem tudom, nem emlékszem rá — tette hozzá. A tanyasi ember láthatóan zavarba jött. Száját még jobban kinyitotta, és úgy bámult. Aztán a vállát is megemelve, lélegzetet vett, és szótlanul kezet fogott Balog Mihály- lyal. Gyors, apró léptekkel sietett Vissza a Koportoshoz. 31
