Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1975 / 4. szám - Alekszandr Jasin: A katona búcsúztatása (Elbeszélés) (Földeák Iván fordítása)

A nekitüzesedett lovak nem tudtak megállni a lángoló kapu előtt, arra meg már késő volt, hogy kinyissák őket; — nem is volt senki a közelben, aki kinyitotta volna őket. Apám ráadásul kurjantott is egyet, kiáltása akár egy pörölycsapás az üllőn, s a lovak hirtelen a levegőbe szöktek s átröppentek a tűz felett. Csupán a kerekek érintették könnyedén a kaput; ettől a vörösen izzó dorongok szerterepültek, s a csillogó szikra- őzön az égre csapott.

Jól megjegyeztem mindezt és sokáig azt hittem, hogy valóban így történt. Később én is a frontra kerültem, s a pillanat ugyanolyan felemelően ünnepélyes volt, mint apám búcsúztatásakor. „Hogyan is lehetséges ez? — kérdeztem magamban. — Hiszen akkor alig kétéves voltam, nem több.”

Később minden kiderült.

Gyerekkoromban nagyapám házában gyakran hallgattam a gramofont. Előfordult az is, hogy nagyapám rám bízta, játsszak le egy-két lemezt. Ilyenkor kitártam a tiszta szoba összes ablakát, a csoda-dobozt az ablakpárkányra állítottam, a rikoltozó zöldes tölcsért a falura irányítottam; így nagyképűsködtem. Persze rögtön összeszaladtak az apróbb gyerekek, státott szájjal bámulták a tölcsért. Én azonban azt hittem; engem néznek, hős vagyok, nem csak magam előtt, de pajtásaim szemében is; azt gondoltam, mindnyájan irigykednek rám, s magamban ujjongtam. Ne csak mindig én, az árva gyerek gondoljak rájuk irigységgel. Talán apám nem is pusztult el, még visszatér, s én akkor megmutatom ... Így álltam bosszút kicsinyes, nevetséges sértődöttségemért.

Jó néhány év elteltével visszatértem szülőfalumba, s megboldogult nagyapám házában módom nyílt még egyszer kipróbálni a régi, négyszögletes gramofont. Egy kupacaiig használható lemez közepén — a lemezek címkéjére hol angyalt, hol a gramofon kürtőjénél ülő kutyát rajzoltak —.rátaláltam egy ismerős, megrepedezett lemezre: „Búcsú a frontra indulótól” volt a címe, vagy talán „A katona búcsúztatása.” Mit sem sejtve feltettem. A rozsdás tűk közül kiválasztottam a leghegyesebbet, nekigyürkőz- tem, megforgattam a rozsdás kart, kikapcsoltam a féket, s amikor a címkén a kutya és a gramofonkürtő teljesen egybeolvadt, a lemezre helyeztem a membrános kart. Először csak a berozsdásodott rugók recsegését és sistergést hallottam, mintha a tűt nem lemezre, de köszörűkőre tettem volna — semmit nem lehetett kivenni. Majd hangok csendültek fel, fúvós zene s felhangzottak az első szavak is: „Aztán a dohányt nem feledted-e?”

Rögtön elibém tűnt a széles, falusi utca, az aranyló őszi lombhullás, az egybegyűlt falusiak, frontra induló apám. „Vigyázzatok a fiamra!” — hagyta meg a szomszédoknak, akik válaszul megcsókolták s megígérték: „Harcolj csak, ne nyugtalankodj, felneveljük!”

Édes egyszülött atyafiaim! Mi zajlott le ekkor bennem! A zenekar érckürtjei egyre határozottabban s izgatottabban zengtek, hangjuk áthatolt az idő összes zaján, emlékezetem távlatán, s összes rétegén; lelkem megtisztult, s legszentebb emlékem kelt életre bennem. Már nem egy falu, de egész Oroszország kísérte apámat a háborúba, egész Oroszhon fogadta meg neki, hogy megőrzi s felneveli fiát. De ezúttal sem emlékeztem könnyekre. Vagy talán a kürtök érces hangja folytotta el a zokogást?

Csengettyűszót hallottam, majd elhangzottak az utolsó útitanácsok. Lám, honnan valók túlságosan korai gyermekkori emlékeim. Itt kell hát forrásuk keresnem.

De honnan az ősz aranyló ragyogása, s a faluvég lángoló kapuja? Ez persze csak álom volt.

Hiszen egyszer azt is álmodtam, hogy a szegeket szegfűfából készítik, a gyöngyfűzér tarka fonalát egyenest a szénakazalból húzzák ki, s jó ideig azt hittem, ez így igaz.

Nem, nem csak álom volt a trojka vad száguldása. Most is él falunkban Pjotr Szerge- jevics, az ügyes kocsis, vakmerő hajtó. Képes volt órákon át kényelmesen baktatni

13