Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 1. szám - Balázs József: Koportos (kisregény)
halt, ez is meghalt”. Pedig jól emlékszik, amikor elvitték őket katonának, azt mondta a jegyző, „tizennégyesek mind a tizennégyen itt vannak”. S amikor Bereczky Gyula temetésén ásták a sírt, ezt is felidézte. 1914-ben 14 fiú született a faluban. Balog Mihály Volt az egyik. S ahogy számolták a 14 fiúból már csak ketten vagy hárman maradtak. De mindnyájan nem fekszenek itt a temetőben, legtöbben ott maradtak a háborúban. Mint a tanyasi ember apja. Mintha mindez vigasztalta volna, mert úgy okoskodott magában, hogy ,,a felesége a sírban sincs egyedül”. Amikor a tanyasi emberrel jött, akkor olvasta a nevét: Mikó Ferenc. Balog Mihálynak Mikó Feri. Mikó Feri volt Aladár egyetlen vetélytársa a faluban. Mikó Feri harmo- nikázott, s előfordult, hogy a falusiak nem Aladárt hívták zenélni, hanem Mikó Ferit. S nemcsak azért jutott eszébe Mikó Feri. Harmincéves sem volt, amikor arról beszéltek, hogy Mikó Ferit megijesztették a temetőnél. Igaz, akkor még nem tudta, hogy a Koportos az tulajdonképpen a temető, mert mellette van. Szóval megijesztették a temetőnél. Krumplit vitt haza a temető- útón, a lovak gyeplőit nem fogta, egyedül ült a szekéren és harmonikázott. Egyszer csak a lovak megbokrosodtak, és vágtatni kezdtek. Mikó Feri a harmonikát a krumplira dobta, valahogy kézbe vette a gyeplőt, s mivel ő is megijedt, mert valaki kifutott a temetőből, ütötte a lovakat, hogy minél hamarabb hazaérjen. Mire hazaért, elpotyogott a szekéren levő krumpli. Zengett a határ a hangjától, bíztatta a lovakat. Ezután a harmonikát ritkán vette elő. Esténként. Nem szerette, ha leülnek mellé a tornácra, csak magának játszott. „Megnézem Mikó Feri sírját is, ha tényleg az övé volt az a fejfa.” Süveredett már, de még jól beláthatta a temetőt. Némelyik sírkövön fényképet látott, gyermekarcokat inkább. Az egymás mögött sorakozó fejfák pedig, mintha vele mozogtak volna, ahogy lépegetett előttük. Sűrű, bokros temető, telenőve ecetfával, vadorgonával, eperfával, de volt ott cseresznyefa, japán akác és gesztenyefa is. „Igen, ez az”, állt meg Balogh Mihály. Újra elolvasta azt, amit az előbb már — amikor a tanyasi emberrel ment — megnézett. „Mikó Ferencz, élt 48 évet. Béke poraira.” Az aláírás alatt valaki egy szomorúfüzet karcolt a fejfára. Aztán hirtelen, mintha hideg kést vágtak volna a hátába, arra gondolt, hogy neki is ilyen fejfája lesz. „Az anyja úristenit a halálnak”, gondolta. Bár fázott, reszketett a melle, de elhatározta, hogy most pedig elindul, belerúg és megfojtja a halált. „Mert annak itt kell lenni valahol. A temetőárokba bújhatott meg, vagy felmászott valamelyik fára. Mert ha a halálnak is olyan pofája van, mint nekem, ha olyan a keze, a szeme, akkor megölöm.” Balog Mihály megszorította a homlokát, és rázta a fejét. Azután szétterpesztette a lábait, és úgy nézett Mikó Ferenc fejfájára. Mindaz, ami a mai napon vele történt, szétrepeszti a fejét. Meghaladja az értelmét, az eszét, összezavarodik. Elfordult a fejfától, és elhatározta, hogy egy másik sírt is megkeres. Azt is látta az imént, amikor a két asszonnyal beszélgetett. Most csak a keresztnévre emlékezett. Mátyás, valamilyen Mátyás. Arra is emlékezett,hogy ez a Mátyás vele egyidős.„Csak már meghalt, mint Mikó Ferenc, vagy mint Aladár és a feleségem.” — Mátyás, Mátyás — motyogta — milyen jó borokat adtál nekem a kocsmában. — Mert ez a Mátyás, akinek nem tudta a vezetéknevét, kocsmáros volt. Elindult a temető dombjához. Tudta, hogy valamikor ott kripta volt, dehát oda csak nem temetnek egy kocsmárost. Egy kocsmárosnak nincs kriptája. Amikor a betonúton dolgozott Aladárral, együtt élt velük egy ember, a nevére már 29
