Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Ember Mária: Hajtűkanyar - Orosz László: Kecskeméti kis irodalomtörténet (III. rész)
OROSZ LÁSZLÓ KECSKEMÉTI KIS IRODALOMTÖRTÉNET 3. . . CSAK TÁGAS PUSZTÁIT ÉS AZ AZOKON LEGELŐ KÖVÉR BAROMCSORDÁIT EMLEGETIK” Irodalmunknak a XVIII. század második felében kezdődő újabb szakaszát főként az választja el az előzőtől, hogy az irodalomteremtő szándék tudatossá válik: az irodalom munkásai a nyelv kiművelésével, az ízlés pallérozásával, a közműveltség emelésével nemzetüket kívánják szolgálni, a társadalmi és politikai fejlődés magasabb fokára emelni. Mint az irodalmi megújulás vezér- egyénisége, Bessenyei György a felvilágosodás szellemében megfogalmazta: „Az ország boldogságának egyik legfőbb eszköze a tudomány. Ez mentői közönségesebb a lakosok között, az ország is annál boldogabb. A tudománynak kulcsa a nyelv, még pedig a számosabb részre nézve, melynek sok nyelvek tanulásában módja nincs, min den országnak született nyelve. Ennek tekél- letességre való vitele tehát legelső dolga légyen annak a nemzetnek, amely a maga lakosai között a tudományokat terjeszteni, s ezek által amazoknak boldogságokat munkálkodni kívánja.”1 A kor írói különféle utakon indultak el, hogy nyelvünket, nemzeti kultúránk legfőbb eszközét magasabb színvonalra emeljék. Sokan a fordításra vetették magukat, hogy ami eddig csak idegen nyelvet tudók számára volt hozzáférhető, azt — Bessenyei kifejezésével — „a debreceni, kecskeméti, kassai polgárnék” is olvashassák;2 mások a magyar költészetből eddig hiányzó versformák meghódítására törekedtek; ismét mások a magyar színjátszást szorgalmazták. Kecskemét ebben a korban egyike a legnagyobb lélekszámú magyar városoknak, kulturális jelentősége azonban viszonylag csekély. Mint a város toliforgatóit először jegyzékbe foglaló Nagy István (1781—1831) némi keserűséggel megállapította: „mind a hazai, mind a külföldi írók, említést tévén felőle, ennek csak tágas pusztáit és az azokon legelő kövér baromcsordáit emlegetik.”3 Ám épp Nagy Istvánnak, a református kollégium rektorának imént idézett cikke tanúskodik arról, hogy az irodalmi tevékenység kezd tudatossá válni Kecskeméten is; felismeri értékét, keresi hagyományait. Nagy célkitűzése, hogy összegyűjtse Kecskemét íróinak nevét, adatait, az előző század első magyar irodalomtörténetírójáéval, Czvittinger Dávidéval egyezik: mint ahogy az a világ elé akarta tárni, hogy a magyarok nemcsak a fegyvert meg a lovakat becsülik, ha94 nem a könyvet is, Nagy is meg akarja mutatni legalább az országnak, hogy Kecskemét nevezetessége sem merül ki baromcsordáiban. 54 kecskeméti írót sorol fel a város irodalmi múltjának és jelenének reprezentálására, s megjegyzi: „Hogy ezeken az írókon és munkákon kívül többek is találtathatnak, melyek Kecskeméthez tartoznak, arról semmi kétségem sincsen . ..” Nagy István cikkében minden író neve után feltünteti, melyik felekezethez tartozik. Régebbi irodalmunkban ez tényleg nem volt lényegtelen, mert az egyházias szellemű iskolázás meghatározta nemcsak a műveltség tartalmát, de gyakran még az irodalmi-művészi ízlést is. Abban azonban, hogy a kecskeméti ferencesek meg piaristák irodalmi munkásságát éppúgy számon tartja, mint a református lelkészekét és rektorokét, már a műveltség nemzeti szellemben való egységesedése látszik. Az irodalmat Kecskemétre elsősorban az iskolák közvetítették még ebben a korban is, a református mellett 1715-től a piarista is. A református iskola alapítása óta szoros kapcsolatban volt a debreceni kollégiummal: onnan kapta tanítóit, annak a tanítási módját, törvényeit, szokásait utánozta; végzett tanítványait oda küldte magasabb szintű tanulmányok folytatására. Nem meglepő így, hogy azok az irodalmi törekvések, amelyek a felvilágosodás korában Kecskeméten a református iskola körében vagy vele kapcsolatban jelentkeznek, a debreceniek törekvéseihez kapcsolhatók. Varjas János (1721—1786), aki 1750-től 1752-ig működött városunkban rektor-profesz- szorként, mint a debreceni ún. „mesterkedő” poézis kezdeményezője ismeretes a magyar irodalomtörténetben. Kecskemétről való távozása után, Debrecenben írta csupa azonos magánhangzót tartalmazó verseit (pl. Meg-tért embernek énekje), melyekkel a maga korában nagy népszerűséget, később inkább csak megrovást szerzett. Kecskeméti működése nem kétes értékű költészete, hanem kétségtelen hasznú pedagógiai- könyvtárszervezői tevékenysége miatt fontos. Nagy István kéziratos iskolatörténetében „nagy Pedagógusinak nevezi, s ezt írja róla: „Ő volt itt az első, ki Tanítványaival a jelesebb Római írókat meg esmertette és kedvelhette. Sőt hogy ezen igyekezete minél foganatosabb lenne, az akkori Oskolai Törvények szerént, pénzre büntetvén azoknak által hágóit, és ezt a nekik járó Oskolai jótéteményből kifogván, ebből a Római íróknak könnyebben kapható kiadásait meg szerzetté, és ekképpen a Tanulók szükségeihez intézett könyvtárnak fundamentomát meg vetette.”4 Felvilágosodás kori irodalmunk egy másik különös alakjának, Kalmár Györgynek (1726— )
