Forrás, 1975 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1975 / 3. szám - SZEMLE - Tóth Piroska: Kurucz Gyula: A mákszem hölgy
mény résztvevői sem mindig a „választottak” vagy a „falu egésze — írja Imreh —, hiszen sokszor csupán a közdolgok iránt nagyobb felelősséget érzők gyűlnek össze, azok, akiket így említ a jegyzőkönyv: „számosán összecsoportoztak”. A közösség mindenki által elismert érdekeit érvényesítő elvek áthatották tehát annak minden tagját, még aránk maradt dokumentumokat készítő írástudókat is. Hallatlanul fontos körülmény ez, mert „maguk is örökösei lévén a rájuk szállott hagyományoknak és együtt élvén atyafiságukkal, osztozván őseik sorsában, őket sem lehetett oly könnyen a szék-, vagy a határőr-parancsnokság „keze-lába” szerepére kárhoztatni.” Imreh István bevezető tanulmánya nem csupán a történelmi jelenségek okos és igaz szintézisével ad élményt, hanem tudományos szakirodalmunkban sajnálatosan ritka, szép, veretes fogalmazásával is. így a tanulmány méltó módon készíti elő a könyv nagyobbik részét adó, dokumentumokat tartalmazó szövegeket. Ezeket a fontosabb témák szerint csoportosított faluközösségi határozatokat természetesen nem lehet regényként, egyhuzamban végigolvasni. Kár is lenne értük. Kóstolgatva, apróbb falatonként élvezhetjük igazán zamatukat, és így töprengve-gondolkodva érthetjük meg mának is szóló érvényességüket. Belső párbeszédre, lezártnak vélt elvek újragondolására késztetnek ezek a dokumentumok, s aligha tévedünk, ha úgy véljük, voltaképpen ez az, amivel mindnyájunk számára ad valamit ez a könyv. Pontosan azáltal, amit Imreh István oly találóan öntött szavakba: „Az önismeretre törekvő ember, aki rendezni kívánja viszonyát a természettel és a társadalommal, a jelennel és a jövendővel, aki elgondolkodik afölött, hogy milyen értékrend szolgálatába szegődve emberre szabott az élet — az nem menekedhet az ősökkel való párbeszédtől.” (Kriterion, 1973.) HALÁSZ PÉTER KURUCZ GYULA: A MÁKSZEM HÖLGY Kurucz Gyula novelláiból és „kicsi regényéből” is az derül ki — ami legtöbb kortársa műveiből —, hogy rosszul érzi magát ebben a világban. Ám hogy milyen irányban kellene változtatni ezt az embertelen, uniformizálódott, bürokrata világot, Kurucz válasza erre csupán egy igen homályos sejtetés: a megtestesült, kifejezhetetlen (?) Mákszem Hölgy szimbólum. Az író ránk bízza, a modern próza divatos szokása szerint, kiki alkossa meg a saját jobbik, emberebb énjét, „Mákszem Hölgyét”. Nem hiszem, hogy elegendő lenne pusztán a fölhívás. A művésztől elvárjuk a meggyőződést, vagy legalább a teljes érzelmi azonosulást: de épp ezek hiánya jellemző e kötetre. Mert a „Szürkéskék fény” c. novella például kiáltás lehetne a bürokratikus hatalom és az azt vakon szolgáló gyávák ellen. Ám a velük szembeszálló figura lázadása sem mutat fel emberi értékeket, még kultúraellenesnek is ítélhető: a munka utáni tizenkét óra alvással akar enyhíteni a civilizáció problémáin. így hiába a jól egyénített alakok sora a novellában, a gondolat megbicsaklott, s ezen az írói lelemény nem segíthet. Mintha Kurucz is megalapozott értékrendszer nélkül vállalná a világ gondját — hogy legyen miért panaszkodnia. Épp az a baj, hogy filozofálni akar, de nincs igazán egységes rendező elv, s így az ábrázolás is hiányt szenved. Egzisztencialista foszlányok, rousseau-i eszmetöredékek, Dürrenmatt visszhangzik a sorokból, mélylélektani búvárkodást visszacsengő gondolatokkal kergetőzve. Maga az író mond ítéleltet: „ ... amit eddig összehordtam, leírtam ...” — igen, össze- hordta, de nem épített belőle; leírta, de nem gondolta végig következetesen. Az eszmei zűrzavar, az elvek kuszasága nemcsak e kötetére jellemző, hanem már a „Nohát meséljünk”-nek is alapvető hiányosságaként említették a kritikusok. Noha nem mindig megszívlelendő az ő tanácsuk sem, Kurucznak mégis kár volt figyelmen kívül hagynia véleményüket. Nem kellene még az oly sokat követelő világot (ha csak egyetlen emberét is!) átfogó igényű regényírásra vállalkoznia. A novellák közül is a „Műsoros ízé a Centráléban” c. sikerült legjobban. Ebben egyetlen jelenség elemzésére szorítkozott: a környezet „lehúz, altat, befed” — ha nem vagyunk elég erősek, hogy magunk törekedjünk megváltoztatására. A kifejezendő tartalomnak itt hű szolgája a nyelvi humor, magától értetődő a groteszk megoldás. Az írások zömében viszont inkább erőltetett, mint szellemes; inkább nyegle, mint groteszk: „ . . . vagy ha nem, hát elvérzünk, vagy ha nem, hát kisnyúl.” így könnyen visszájára fordul Kurucznak az az erénye, hogy természetes könnyedséggel alkalmazza a prózaírás mai eszköztárának sok-sok elemét: a kihagyásos módszernek éppúgy birtokában van, mint az idősík váltogatónak vagy a szabadon asszociálónak. Ám mindez inkább játéknak, mesterségbeli fogásnak tűnik — mert nem a stílusból, hanem a gondolatokból hiányzik az egységes átformáltság. Erre enged következtetni az Élet és Irodalomban nyilatkozó író ellentmondásos ars poeticája is: „Második regényemben is csak annyi a fejlődés, hogy stilárisan közelebb jutottam ahhoz, amit a harmadikkal (még nem jelent meg) talán elértem ... úgy látom, ez sem hozza el a megváltást. Mint ahogy semmi.” Az úgynevezett nagy kérdésekre pedig „a válaszadás kísérlete még akkor is tisztességes vállalkozás, ha az embernek semmi esélye sincs a sikerre. De ha nincs, akkor sem szabad abbahagyni.” Mindezek folytatásaként pedig: „Minden helyzetben azt a lehetőséget választja az ember, amit értelmesnek lát, és oda áll, ahol valóban szükség van rá.” Vajon valóban szükség van esélytelenül induló küzdőkre? Nem az író tehetségét kérdőjelezem ezzel! Inkább a 92
